A száncsengő utolsó dallama

A száncsengő legendája: Honnan ered a dallam?

Egyszer réges-régen, egy aprócska faluban, a havas hegyek között, élt egy idős szánkókészítő, Bálint bácsi. Minden télen messze földről érkeztek hozzá, mert az ő készített szánjai voltak a leggyorsabbak, és rajtuk csilingelt a legszebb hangú száncsengő. A gyerekek azt mondták, ezek a csengők nemcsak jelet adnak, ha közeledik a szán, hanem egy régi-régi dalt is őriznek.

Egyik este, mikor kint a hópelyhek némán táncoltak a sötétben, Bálint bácsi így szólt unokájához, Rékához: „Látod, kicsim, minden száncsengőnek van egy saját dallama. Ez a dallam a szeretet és a jóság üzenetét hordozza.” Réka nagy szemekkel nézett rá, és azt kérdezte: „De honnan tudják a csengők ezt a dalt?” Bálint bácsi elmosolyodott, és mesélni kezdte a száncsengő legendáját.

Egy különös tél: Az utolsó menet története

Volt egyszer egy kislány, Zsófi, aki nagyon szerette volna meghallani a száncsengő legszebb dallamát. Zsófi családja szegény volt, nem teltek csengős szánra, de mindig reménykedett, hogy egyszer majd rajta ülhet egy igazi, csillogó szánkón. Egy különösen hideg télen, amikor a falu útjai hóval voltak borítva, és a karácsony közeledett, Bálint bácsi úgy döntött, meglepi a falut.

„Ma este minden gyerek kap egy-egy kört a szánnal!” kiáltotta vidáman, miközben előkészítette a leghangosabb és legszebb csengővel díszített szánját. Zsófi szíve hevesen vert, amikor rákerült a sor. Ahogy a szán elindult a hóban, a csengő egy különös, varázslatos dallamot kezdett játszani.

„Milyen szép hangja van!” suttogta Zsófi. Bálint bácsi mosolyogva válaszolt: „Ez a száncsengő utolsó dallama, kislányom. Régen, amikor a világ még tele volt csodával, minden csengő hordozott egy utolsó dalt, amit csak azok hallanak, akik tiszta szívűek.” Zsófi elcsendesedett, és hallgatta a lágy csilingelést.

A dallam jelentősége a falusi hagyományokban

A faluban mindenki jól ismerte Bálint bácsi száncsengőinek legendáját. Az volt a szokás, hogy minden évben, karácsony estéjén, a falu apraja-nagyja összegyűlt a téren, és együtt hallgatták a száncsengők énekét. Ez a dallam nemcsak a telet, de a szeretetet és összetartozást is jelezte.

Aznap este, amikor Zsófi utazott a szánon, valami különös történt. Ahogy a csengő csilingelt, a falu házaiból emberek léptek ki, mosolyogtak egymásra, és megfogták egymás kezét. Valaki megkínálta a másikat kaláccsal, máshol egy forró teával kínálták a fázókat. A dallam mindenkit emlékeztetett arra, hogy együtt jobb, mint egyedül.

Emlékek és elfeledett hangok a száncsengőn

Az évek múltak, Bálint bácsi megöregedett, és egyre kevesebbszer szánkózott a gyerekekkel. De a száncsengő utolsó dallama sosem veszett el teljesen. Réka, Zsófi és a többi falu gyereke szívesen emlegették azt az estét, amikor mindannyian együtt ültek a szánon, és hallották a csilingelő dallamot.

Néha, amikor a hó esni kezdett, Réka odaállt a szánkó mellé, és halkan megszólaltatta a csengőt. Olyankor mintha újra visszatért volna az a varázslatos este, amikor mindenki boldog volt, és a szeretet hangja betöltötte a falut.

Mit üzen nekünk a száncsengő utolsó dallama?

A száncsengő utolsó dallama megtanította a falut arra, hogy a szeretet a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk. Nem a szán vagy a csengő drágakövei számítanak, hanem az, hogy képesek vagyunk örömet szerezni, segíteni egymást, és együtt nevetni a hóesésben.

Zsófi és Réka felnőttek, de minden évben elmondták a gyerekeknek, hogy a csengő dallama bennük él tovább. Mert amíg van szeretet és jóság, addig a száncsengő soha nem némul el.

Így volt, így nem volt, volt egyszer egy ilyen mese! Talán igaz, talán nem – de a száncsengő utolsó dallamára mindig érdemes emlékezni.