Az erdők mélyén, ahol a napsugár csak táncol az ágak között, él egy különös fa, akit úgy hívnak: az ezüstfenyő. Nem magasabb, mint a többi fenyő, de ágain a tűk mintha apró csillagok lennének, mert ezüstösen csillognak minden hajnalban. Az öregek szerint ez a fa régen varázslatos jelentést hordozott. A legenda szerint az ezüstfenyő egy szomorú tél után nőtt ki a földből, mikor az emberek már majdnem elfelejtették, milyen a szeretet. Ágai mindenkit átöleltek, aki fázott vagy szomorú volt, és mindenkit meggyógyított, aki odaült a tövébe.
Az erdei állatok és a gyerekek szerették a meséket, amiket az ezüstfenyőről mondtak. Az egyik ilyen mese arról szólt, hogy az ezüstfenyő egyszerűen csak hallgatta az erdő hangjait, és ha valaki elég halkan, szívből kérdezte, meghallotta a titkos dalát. Egyszer egy kis mókus, Mimi, és egy kismadár, Zsömi, nagyon kíváncsiak lettek, hogy mi lehet ez a titkos dal.
– Mimi, szerinted tényleg van ilyen dal? – csiripelte Zsömi az egyik ágon ülve.
– Biztos vagyok benne! – válaszolta a mókus, és már csillogott is a szeme. – Menjünk el az ezüstfenyőhöz, és hallgassuk meg!
Így indultak el együtt, át a sűrűn, a zöld mohán és az avarban. Az erdő minden lakója mosolyogva nézte őket, mert tudták, hogy aki szeretettel közelít az ezüstfenyőhöz, azt csodás meglepetés éri. Amikor odaértek a fa alá, leültek csendben, és csak figyeltek. Először semmi különöset nem hallottak, csak ahogy a szél susog az ágak között.
Ahogy telt az idő, Zsömi kicsit türelmetlen lett.
– Mimi, te hallasz valamit?
– Nem, de lehet, hogy csukjuk be a szemünket, és a szívünkkel hallgassuk – mondta a mókus.
Így is tettek, és hamarosan, mintha valami finom zene szólna a fa belsejéből, lassan, óvatosan egy dallam kezdett kibontakozni. Ez a dallam nem volt hangos, de boldoggá tette őket, és olyan érzés járta át a szívüket, mintha minden bánatukat elfelejtették volna.
Az ezüstfenyő dallama nem igazi szólam volt, inkább csak egy érzés: a szeretet, a barátság, és a jóság zenéje. Az erdő minden lakója tudta, ha valaki elég figyelmes, meghallhatja ezt a dalt – a szíve mélyén. Közben egy nyuszi is csatlakozott hozzájuk:
– Halljátok ti is? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogta Mimi –, ez a mi kis titkunk!
Ahogy múlt az idő, egyre többen gyűltek az ezüstfenyő köré, mindenki mosolygott, és együtt hallgatták a titkos dalt. Már nem is akartak mást, csak együtt lenni, csendben, boldogan. Estére még az ég is kiderült, és a hold fénye csillogott az ezüst ágakon.
A gyerekek is gyakran jártak ki az erdőbe, hogy meghallgassák a fát. Egyszer egy kisfiú sírva ült le a fa tövébe, mert elveszett a kedvenc játéka. Az ezüstfenyő titkos dala, mintha csak neki szólt volna, megnyugtatta. Másnap a barátai segítettek neki megkeresni a játékot, és együtt nevettek nagyot. Azóta mindenki tudta: az ezüstfenyő dala segít, hogy jobban szeressünk, figyeljünk egymásra, és ne haragudjunk sokáig.
Így lett az ezüstfenyő az erdő legkedvesebb fája, ahol mindenki otthon érezhette magát, és ahol megtanulták, hogy a szeretet zenéje minden szívben ott él, csak meg kell hallani csendben, együtt.
Az ezüstfenyő üzenete ma is él: ha jónak vagy, ha szereted a barátaidat, családodat, ha segítesz másokon, akkor a titkos dal megszólal a lelkedben. Ne feledd el, hogy a szeretet a legerősebb varázslat!
Így volt, igaz is lehetett, ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
