Egyszer, nagyon régen, egy tágas réten, ahol a fű mindig zöldebb volt, mint bárhol máshol, megszületett egy különleges csikó. Őt úgy hívták: Fényes. Bundája fehér volt, de ha a nap rásütött, apró szivárványfoltok csillantak meg rajta, mintha a színek játszadoznának vele.
Fényes már kicsi korában is nagyon kíváncsi volt. Gyakran nézett fel az égre, s amikor eső után előbukkant a szivárvány, szíve hevesebben dobbant. Egy este, miközben édesanyja mesélt neki, Fényes halkan megkérdezte: „Anyu, mi van a szivárvány végén?” Édesanyja elmosolyodott. „Azt mondják, ott találod meg a legnagyobb boldogságot, kicsim. De oda csak az juthat el, aki tiszta szívű, bátor és kedves.” Fényes lefeküdt, de álmaiban már messze vágtatott – egyenesen a szivárványhoz.
Reggel, amikor a harmat még csillogott a fűszálakon, Fényes elhatározta, hogy útnak indul. „Édesanyám, szeretném követni a szivárványt!” mondta csillogó szemekkel. Anyja gyengéden megsimogatta. „Menj csak, kisfiam, de sose feledd: a szeretet és a jóság mindig veled van.” Fényes búcsút intett a rét többi lakójának, s a patái alatt puha volt a föld, ahogy elindult.
Az első nap Fényes találkozott egy kis nyúllal, aki ijedten kuporgott egy bokor alatt. „Miért bújsz el, nyuszi?” kérdezte Fényes szelíden. „Elvesztettem a testvéreimet, és félek a nagy madaraktól” – válaszolta a nyuszi. Fényes lehajtotta fejét. „Gyere, ülj a hátamra, együtt megkeressük őket!” A kis nyuszi felugrott, s Fényes könnyedén vágtatott, míg meg nem találták a testvéreit. A nyuszi boldogan búcsúzott. „Köszönöm! Te vagy a legkedvesebb ló, akit ismerek.”
Ahogy továbbment, egy kis patakhoz ért, ahol egy kismadár sírdogált. „Miért vagy szomorú?” kérdezte tőle Fényes. „Leesett a fészkem a szélben, nem tudok visszarepülni!” Fényes óvatosan lehajolt, és a hátán visszavitte a madarat a fához. A madár hálásan csicsergett. „Te tényleg nagyon jó vagy!” Fényes örült, hogy segíthetett, s lelkében egyre jobban érezte, hogy a szivárvány felé vezető út talán éppen ezekből az apró jóságokból áll.
Ahogy esteledett, sűrű felhők gyülekeztek. A szél egyre erősebben fújt, az ég dörgött és villámlott. Fényes egyedül maradt a mezőn, a sötétben. „Most mihez kezdjek?” gondolta rémülten. „Talán vissza kellene fordulnom.” De ekkor meghallotta a patak csobogását, a madár és a nyuszi halk bátorítását, amit nap közben kapott. „Bátor vagyok, jó vagyok, nem adom fel!” – mondta magának hangosan.
A viharban Fényes menedéket keresett, egy nagy fa alatt húzódott meg. Ázott, fázott, mégis tudta, hogy át kell vészelnie az éjszakát. Hajnalban, amikor a vihar elvonult, különös fény ragyogott fel az égen: ott ívelt a legszebb szivárvány, amit valaha látott. Fényes szíve megtelt örömmel, s újult erővel vágtatott a szivárvány felé.
Ahogy közeledett, a szivárvány egyre csillogóbb lett, s Fényes úgy érezte, mintha minden szín mosolyogna rá. A szivárvány tövében hirtelen megállt: ott nem volt arany, sem kincs, hanem egy kis tükör. Fényes belenézett, és egy boldog, bátor és kedves lovat látott – önmagát. Ekkor megértette: a szivárványhoz eljutni azt jelenti, hogy szeretettel és jósággal segítünk másoknak, s akkor a boldogság ott él a szívünkben.
Fényes hazatért a rétre, és mindenki örömmel fogadta. „Elérted a szivárványt?” kérdezték. „Igen, de a legnagyobb kincs az, amit a szívemben találtam” – felelte mosolyogva. Azóta Fényes minden nap segített, ahol csak tudott, és a szivárvány sokszor ívelt föléjük, mintha áldást hozna rájuk.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese! Vagy mégsem? Lehet, hogy csak egy szép tündérmese volt, de biztosan tanultunk belőle: a szeretet, a bátorság és a jóság tesz boldoggá bennünket – akár ló, akár ember vagyunk.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
