Egy réges-régi, sűrű erdő közepén, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy a csillagokat is meg tudták simogatni, élt egy kis bagoly, akit mindenki csak Mosolygósnak hívott. Mosolygós nem volt különlegesebb a többi bagolynál: barna tollai voltak, puha szárnyai, nagy szemei. Mégis, mindenki tudta, hogy ő más, mert éjjel-nappal mosolygott. Amikor a többi bagoly álmosan pislogott, Mosolygós akkor is vidáman kacsintott a holdra.
Egy este, mikor a levelek halkan susogtak, a kis mókus, Csenge, odasurrant Mosolygóshoz. „Mondd csak, Bagoly, miért mosolyogsz mindig?” kérdezte kíváncsian. Mosolygós elgondolkodott, majd így felelt: „Azért, mert úgy érzem, minden nap tartogat valami jót. Akkor is, ha esik az eső, vagy ha szeles az idő, valami szépséget mindig találok.”
A többi állat is hallotta a beszélgetést. Ott volt Mirkó, a borz, aki gyakran búslakodott, és Lilla, a róka, aki néha irigyelte Mosolygós nevetését. Egyik reggel, amikor az erdő csendes volt, Mirkó odament Mosolygóshoz. „Te nem félsz soha semmitől?” kérdezte. Mosolygós megrázta a fejét. „Néha én is félek, de a mosolyom segít átlendülni a nehézségeken. Próbáld ki te is!” Mirkó kissé habozva, de megpróbált mosolyogni. Először furcsán érezte magát, de Mosolygós bátorította: „Nagyon jól csinálod! Látod, máris vidámabb a napod!”
Az erdőben hír terjedt: Mosolygós bagolynak különös varázsereje van. Bármerre járt, mindenki jobb kedvre derült. Egy nap Lilla, a róka, úgy döntött, próbára teszi a bagoly mosolyát. Elrejtőzött egy bokor mögé, és amikor Mosolygós arra repült, hirtelen felugrott, hogy megijessze. De Mosolygós csak nevetett, és így szólt: „De jól megvicceltél! Lilla, te igazán ügyes vagy, mindketten kacaghatunk ezen!”
Lilla nem tudott tovább morcos lenni, magával ragadta a jókedv. „Tényleg, Mosolygós, te mindig így nézed a világot?” kérdezte. A bagoly bólintott. „Próbálok mindenben valami jót találni. Ha nehéz is a nap, mosolyogva könnyebb átvészelni.”
Egy napon azonban nagy vihar tört ki az erdőben. A fák hajladoztak, az állatok félve bújtak odúikba. Mindenki csendben volt, kivéve Mosolygóst, aki a vihart is megpróbálta vidáman nézni. „Nem baj, hogy fúj a szél, holnap kisüt a nap!” kiáltotta a többieknek. Óvatosan átrepült Mirkóhoz, aki nagyon félt. „Gyere ide hozzám, együtt várjuk meg, amíg eláll a vihar!” Mirkó bátorságot merített Mosolygós szavaiból, s már nem is félt annyira.
A vihar után az erdőben mindenki összegyűlt. Lilla, Csenge és Mirkó is megköszönték Mosolygósnak, hogy mellettük volt. „Nélküled talán még most is félnénk,” mondták hálásan. Mosolygós csak szerényen mosolygott, és így felelt: „Azért vagyunk barátok, hogy segítsünk egymásnak. Egy mosoly néha többet ér, mint száz szó.”
Az állatok ezután gyakran emlegették Mosolygós bölcsességét. Amikor valaki szomorú volt, eszébe jutott a bagoly mosolya, és igyekezett ő is felvidulni.
Így lett Mosolygós a legvidámabb lakó az erdőben, aki nemcsak saját magát, hanem mindenkit jobb kedvre derített. A barátai megtanulták, hogy egy mosoly nem kerül semmibe, mégis sokat adhat másoknak.
Ez volt hát Mosolygós, a bagoly története. Ő megtanította az erdei állatokat arra, hogy a mosoly és a kedvesség mindig segít a bajban. Mert ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog rád.
Így volt, igaz is, mese is, igaz mese volt, talán nem is volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
