Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi vidéken állt egy különleges palota, amit mindenki csak gyöngypalotának nevezett. A falai fehérre csiszolt gyöngyházból készültek, az ablakai szivárványosan csillogtak, amikor rájuk sütött a nap. Ebben a palotában élt egy boszorkány, akiről sokan azt hitték, gonosz, mert ritkán mutatkozott, és mindig selyemfátyol takarta be az arcát.
A boszorkány, akit mindenki csak Gyöngynek hívott, valójában nem mindig volt boszorkány. Valaha ő is kislány volt, pont olyan, mint bármelyikünk. A szíve tele volt szeretettel, és mindig segített annak, akinek csak tudott. De egy napon, amikor a palotát megtámadta egy nagy vihar, Gyöngy elvesztette a családját. A szomorúság úgy burkolta be, mint a köd a hegyeket, és lassan-lassan varázserőre tett szert.
Gyöngy éveken át egyedül lakott a gyöngypalotában. Az emberek féltek tőle, pedig szíve mélyén ő maga is vágyott a szeretetre. A palota hatalmas volt, teli rejtett szobákkal, titkos folyosókkal és varázslatos kerttel. A szobák közül néhány mindig zárva volt, csak az léphetett be oda, aki igaz szívű és bátor volt. Egyik szobában a múlt emlékei zsongtak, egy másikban a jövő csodái lapultak, a harmadikban pedig a legnagyobb titok: a szeretet varázsereje.
Egy napon két kisgyerek tévedt a palota kertjébe. Anna és Bence gombát szedtek az erdőben, amikor meglátták a gyöngyökkel kirakott kaput. Nagyot néztek, és egymás kezét fogva léptek be a kertbe. Halkan suttogtak.
„Te, ki lakhat ebben a palotában?” – kérdezte Anna.
„Biztos valaki nagyon gazdag! Vagy talán egy tündér!” – felelte Bence reménykedve.
Ahogy lassan beljebb merészkedtek, egyszer csak egy halk hang szólította meg őket:
„Mit kerestek itt, gyerekek?”
Meglepődve néztek körbe, és egy magas, fátyolos alakot láttak. Gyöngy volt az, a boszorkány. Anna megijedt, de Bence bátran előrébb lépett.
„Csak eltévedtünk. Nem akartunk bajt okozni” – mondta.
Gyöngy arca mögött mosoly jelent meg, de a gyerekek ebből csak annyit láttak, hogy a hangja szelídebb lett.
„Semmi baj, mindenki eltévedhet néha. Tudjátok, miért hívnak engem boszorkánynak?” – kérdezte halkan.
A gyerekek megrázták a fejüket. Gyöngy leült velük a kertben, s elkezdett mesélni. Elmondta, hogy a varázsereje abból született, hogy nagyon magányos volt, és hogy minden varázslata csak addig tart, amíg valaki meg nem látja benne a jót. A palota rejtett szobáit is csak olyanok láthatják, akik szeretettel közelítenek hozzá.
„Szeretném, ha ti lennétek az elsők, akik meglátják a palota legnagyobb titkát” – mondta, miközben kézen fogta Annát és Bencét.
Bementek a palotába, ahol a gyerekek ámulva nézegették a gyöngyökkel kirakott falakat és a színes üvegablakokat. Egy titkos ajtó kinyílt előttük, és egy csodálatos szobába léptek, ahol minden szívverésre egy-egy gyöngy világítani kezdett.
„Ez a szeretet szobája” – magyarázta Gyöngy –, „mindenki, aki ide belép, megláthatja, mennyi szeretet lakozik a szívében.”
A gyerekek szíve tele volt szeretettel, ezért a szoba pillanatok alatt ragyogni kezdett. Gyöngy szeme könnyes lett.
„Köszönöm, hogy eszembe juttattátok, mennyi jóság van a világban. Most már tudom, nem kell félnem az emberektől” – mondta hálásan.
Attól a naptól kezdve Gyöngy már nem rejtőzködött. A palota kapui megnyíltak, és a falu gyerekei gyakran játszottak a kertben. Gyöngy segített mindenkinek, és megtanította, hogy a szeretetnél nagyobb varázslat nincsen a világon. Anna és Bence is gyakran mesélték mindenkinek, hogy milyen kedves és jólelkű a gyöngypalota boszorkánya.
Így történt, hogy a boszorkányból újra boldog, szerető barát lett, s a palota megtelt nevetéssel, játékkal és csodákkal.
Így volt, úgy volt, igaz volt, vagy talán csak mese volt – de aki szeretettel néz a világra, az biztosan meglátja a csodát minden nap!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
