Volt egyszer, nem is olyan messze, egy kedves kis falu szélén egy tágas rét. Ezen a réten élt egy különleges bárány, akit mindenki csak úgy ismert: a bárány, aki mindig mosolygott. Ezt a kisbárányt Rozikának hívták, és puha, hófehér bundája mellett a legnagyobb különlegessége mégis az volt, hogy soha nem lehetett látni szomorúnak vagy morcosnak. Ha sütött a nap, ha dörgött az ég, Rozika csak mosolygott, mintha a világ legszebb dolga történne vele minden pillanatban.
A többi bárány gyakran csodálkozott rajta, sőt, néha irigykedve nézték, hogy Rozika mennyire boldognak tűnik. Egy napon aztán a kis Bence, az egyik legfiatalabb bárány, odasomfordált hozzá. „Rozika, mondd csak, miért mosolyogsz mindig? Nem szomorodsz el soha? Nem félsz, ha vihar közeleg?” – kérdezte kíváncsian. Rozika kacagva válaszolt: „Dehogynem, Bence! Néha én is félek, meg néha el is szomorodom. De rájöttem, ha mosolygok, minden egy kicsit könnyebb lesz. Mintha a rossz dolgok nem is lennének annyira ijesztőek.”
A többi bárány is hallotta ezt a beszélgetést, és kezdtek egyre kíváncsibbak lenni. A következő napokban többször odamentek Rozikához, és próbálták ellesni a mosoly titkát. Mindenki szerette volna tudni, hogyan lehet ilyen vidámnak maradni, még akkor is, amikor valami nehézség érkezik. Egy nap Zsófi, a legidősebb bárány, aki mindig komoly volt, odament Rozikához. „Rozika, tudnál segíteni nekem megtanulni mosolyogni, amikor valami nem sikerül? Néha olyan nehéznek tűnik minden.”
Rozika leült Zsófi mellé, és kedvesen azt mondta: „Tudod, Zsófi, a mosoly olyan, mint a napfény. Ha rásüt valakire, belül is melegséget érez. Amikor valami rossz történik velem, arra gondolok, hogy holnap új nap lesz, és biztosan lesz valami jó, amit várok. Néha elég csak a barátaimra gondolni, vagy arra, hogy milyen jó érzés szaladgálni a réten.” Zsófi elmosolyodott, először kicsit bátortalanul, de aztán egyre bátrabban.
A következő napokban egyre több bárány próbált mosolyogni. Amikor valaki elesett, már nem mérgelődött annyira, inkább felkacagott, és a többiek is nevettek vele együtt. Ha valaki szomorú volt, a többiek odamentek hozzá, és együtt nevettek egyet. Hamarosan az egész nyáj vidámabb lett, mint valaha. A pásztor, aki minden nap figyelte a bárányokat, is észrevette, hogy mennyire megváltozott a hangulat a réten.
Egy délután a bárányok összegyűltek egy nagy bokor árnyékában. Bence megszólalt: „Köszönöm, Rozika, hogy megtanítottál nekünk mosolyogni. Most már tudom, hogy ha mosolygok, nem csak magamnak könnyítem meg a napomat, hanem a barátaimat is boldogabbá teszem.” Rozika vidáman ránézett, és azt mondta: „A mosoly tényleg csodákra képes, főleg akkor, ha szívből jön!”
Így aztán, a bárányok minden nap mosolyogva indultak reggeli legelésükre, és esténként mosolygósan heveredtek le a fűbe pihenni. Ha néha mégis eleredt az eső vagy hűvös szél fújt, a mosolyuk akkor is ott ragyogott az arcukon, és egymást bátorították, hogy minden rendben lesz. A nyájban többé soha nem felejtették el, hogy a mosolyban hatalmas erő van. Ez az erő nem csak boldoggá tesz minket, de a barátainkat is felvidíthatja.
Hát így esett, hogy a kis Rozika bárány mosolyával megváltoztatta az egész nyáj életét. Mert a mosoly olyan, mint a napsugár: mindenkinek melege lesz tőle, aki csak a közelébe kerül. És ha valaki elfelejtené, hogy milyen jó érzés mosolyogni, elég csak Rozikára gondolni, és a mosoly visszatér az arcára.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese! Talán igaz volt, talán nem, de egy ilyen szép mese mindannyiunkat megtaníthat arra, hogy a szeretet, a jóság és a mosoly mindennap szebbé teszi az életet.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
