Egy magányos zsiráf különös vágyakozása
Messze egy nagy, sárga szavannán élt egyszer egy zsiráf, akit Gergőnek hívtak. Gergő nem volt olyan, mint a többi zsiráf: hosszú nyaka még a többiekénél is magasabbra nőtt. Sokan irigyelték is ezért, de Gergő mégis gyakran érezte magát magányosnak. A többi zsiráf ugyanis nem igazán értette meg az álmodozását.
Minden nap órákig nézte az eget, a fehér, puha felhőket, amik lassan úsztak el a feje fölött. Gergő arról álmodott, bárcsak elérhetné őket, és beszélgethetne velük. Gyakran sóhajtott: Vajon mit csinálnak odafönt a felhők? Van-e titkuk? Tudnak-e nevetni vagy sírni? Ezek a kérdések mindig ott motoszkáltak benne, de választ senkitől sem kapott.
Az első találkozás a felhők birodalmával
Egy nap, mikor különösen szeles volt az idő, és a nap is barátságosan sütött, Gergő úgy döntött, egészen addig nyújtózkodik, ameddig csak tud. Felemelte fejét, és lábujjhegyre állt, még a fák lombjai fölé is. Egyszer csak valami hűvöset érzett az orrán: egy apró, pelyhes felhőcske elérte őt.
– Jaj, bocsánat! – szólalt meg halkan a felhőcske. – Nem akartam zavarni, csak kíváncsi voltam, milyen a világ odalent.
Gergő csodálkozva pislogott. – Te beszélsz hozzám? – kérdezte.
– Persze, hogy beszélek! – kuncogott a felhő. – Nem szoktunk ugyan a földlakókkal csevegni, de te vagy az első, aki elért minket! Ezért különleges vagy.
Hogyan kezdődött a zsiráf és a felhők párbeszéde
Attól a naptól kezdve Gergő minden reggel izgatottan várta, hogy felbukkanjon egy felhő. A kis pelyhes barát, akit Felhőkének kereszteltek el, mindig új történetekkel jött. Volt, hogy viharról mesélt, máskor a szivárvány születéséről. S ha Gergőnek rossz kedve volt, Felhőke mindig megnevettette.
– Felhőke, mondd, ti hogy tudtok ennyit utazni? – kérdezte egyszer Gergő.
– Mi csak sodródunk a széllel – felelte Felhőke. – Visz minket, amerre csak akar. Néha félelmetes, de mi mindig összetartunk, hogy ne legyünk egyedül.
Gergő elgondolkodott. – Mi zsiráfok is szeretünk együtt lenni, de néha mégis magányos vagyok.
– Soha ne feledd, hogy fönn az égen mindig vannak barátaid! – bátorította Felhőke.
Meglepő titkok, amiket a felhők meséltek
Egy délután, mikor az ég szürkére váltott, és a felhők sűrűn gyülekeztek, Felhőke újabb titkot osztott meg Gergővel.
– Tudod, mitől lesz eső? – kérdezte sejtelmesen.
Gergő megrázta fejét.
– Amikor sok-sok apró felhő összeölelkezik, és már nem bírják tovább magukban tartani a sok örömöt, boldogságot, vagy akár szomorúságot, könnycseppek hullanak le. Ezek az esőcseppek – magyarázta Felhőke.
Gergő elmosolyodott. – Akkor az eső a ti nevetésetek vagy könnyetek?
– Így is lehet mondani! – nevetett Felhőke. – És az eső életet ad a földnek, a fűnek, a virágoknak, a fák leveleinek, sőt, neked is!
Aznap Gergő már nem félt az esőtől. Tudta, hogy a felhők így is üzennek neki, és minden cseppben ott van egy pici szeretet.
A zsiráf és a felhők barátságának tanulsága
Gergő napról napra boldogabb lett. Már nem érezte magát magányosnak, mert tudta, hogy ott fönn az égen igaz barátok várják. A többi zsiráf csodálkozva figyelte, mennyit mosolyog mostanában.
– Mitől vagy ilyen vidám? – kérdezték.
– A barátaimtól, a felhőktől – felelte Gergő. – Ők megtanították, hogy mindenki különleges, és mindig találhatunk barátokat, ha nyitott szívvel fordulunk mások felé.
Azóta, ha eső esett, vagy ha szivárvány jelent meg, Gergő mindig Felhőkére gondolt, és boldogan integetett felfelé. Tudta, hogy bármilyen magasra is nőjön, igazi barátság csak szeretettel és megértéssel születik.
Így volt, vagy tán nem is volt, de egy szavannán biztosan mesélik még: a zsiráf, aki a felhőkkel beszélgetett, megtanulta, hogy a szeretet és a jóság mindenkit boldoggá tehet!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
