A föld alatt, egy puha, meleg járatban élt egy kedves vakond, akit úgy hívtak, hogy Marci. Marci minden napját azzal töltötte, hogy lapátolta a friss földet, ásott új járatokat, és gyönyörködött a nedves föld illatában. Szerette a biztonságot, amit a föld sötétje adott, és csak ritkán bújt ki a felszínre. Marci egy kicsit félénk vakond volt, de a szíve aranyból volt, és imádta az erdő barátait.
Egy verőfényes reggelen azonban valami különös történt. Marci, miután hosszú idő után először kibújt a földből, hogy megnézze, milyen az erdő tavasszal, hirtelen megdermedt. Valami sötét foltot vett észre maga mellett a fűben. Ahogy mozdult, az a folt is mozdult. „Jaj nekem, üldöznek engem!” – kiáltotta ijedten, és gyorsan visszabújt a föld alá.
Aznap egész nap nyugtalanul forgolódott a járatában. „Vajon ki lehet az? Honnan jött? Mit akar tőlem?” – töprengett magában. Elhatározta, hogy másnap újra megnézi, mi az a furcsaság.
Másnap óvatosan kidugta az orrát a földből. A nap fényesen sütött, és a vakond ismét meglátta a sötét foltot. „Ne bánts, kérlek!” – szólt remegő hangon a folthoz, de az csak mozdulatlanul feküdt tovább mellette. Marci ekkor vette észre, hogy ahogy ő mozdul, a folt is követi.
A közelben éppen ugrándozott Zsófi, a fürge kis nyuszilány. Meghallotta, hogy Marci beszélget valakivel, és odaszaladt. „Mi a baj, Marci? Mitől vagy olyan ijedt?” – kérdezte barátságosan.
„Zsófi, valaki követ engem! Nézd, ott van az a sötét valami!” – felelte Marci reszkető mancsokkal.
Zsófi elmosolyodott. „Ó, Marci, hiszen az csak a te árnyékod! Mindenkinek van olyan, aki a napfényben járkál.”
Marci nem értette. „Az én árnyékom? Az mit jelent?”
„Az árnyékod mindig ott van veled, ha süt a nap. Nem bánt, és nem is hagy el soha. Olyan, mint egy láthatatlan barát” – magyarázta Zsófi.
Marci kicsit megnyugodott, de még mindig félt. „Biztos, hogy nem árthat?” – kérdezte halkan.
„Megígérem! Nézd csak, nekem is van árnyékom!” – mutatta Zsófi, és ugrált egyet, mire az árnyéka is ugrándozott a fűben.
Marci kíváncsian nézte. Ekkor érkezett oda Berci, a bölcs bagoly, aki mindent tudott az erdőben. „Mi ez a nagy tanakodás?” – kérdezte barátságosan.
„Marci fél a saját árnyékától” – felelte Zsófi.
Berci nagyot nevetett. „Nagyon sokan félnek attól, amit nem ismernek. De az árnyékod mindig a barátod, Marci. Csak akkor látod, ha ragyog rád a nap. Ha nem lenne árnyékod, az azt jelentené, hogy elbújt a nap, vagy túl sötét van” – mondta bölcsen.
Marci ekkor már nem félt annyira, de még mindig bátortalanul nézegette az árnyékát. „Megpróbálok barátkozni vele” – mondta halkan.
Aznap Marci ahelyett, hogy visszabújt volna a földbe, inkább sétált egyet a réten Zsófi és Berci társaságában. Figyelte, hogy minden mozdulatát követi a sötét folt, de most már nem félt tőle, hanem próbálta játékosan utánozni a mozdulatait.
„Gyere, ugorjunk át ezen a pocsolyán!” – mondta Zsófi, és már szökkent is. Marci utána ugrott, és látta, hogy az árnyéka is átugrik a pocsolyán. „Ez egész mókás!” – nevetett Marci.
Berci figyelte őket a faágon, és boldogan csettintett a csőrével. „Látod, Marci? Néha csak egy kis bátorság kell ahhoz, hogy megismerjük az ismeretlent. És ha valamitől félsz, mindig kérhetsz segítséget a barátaidtól.”
Marci aznap boldogan tért haza a föld alá. Már nem félt az árnyékától, sőt, barátként tekintett rá. Tudta, hogy bármikor kiléphet a felszínre, az árnyéka mindig vele lesz, és nem hagyja magára.
Így aztán Marci, a vakond, megtanulta, hogy amitől félünk, az gyakran csak új barátság kezdete lehet. És hogy a barátaink segítségével minden félelmet le lehet győzni.
Így volt, úgy volt, talán igaz sem volt, ez bizony egy ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
