Erdő mélyén, ahol a fák ágai között halkan susog a szél, élt egyszer egy magányos farkas, akinek kívánsága egészen különös volt. Nem vágyott húsos lakomákra vagy hangos társaságra. Szíve minden éjjel a csillagok felé húzta őt. Ahogy leszállt az este, és az égbolt megtelt fénylő pontokkal, a farkas csendben ült, fejét az égnek emelte, és arról álmodott, hogy egyszer egyet megérinthet közülük.
Egyik éjjel, mikor a Hold gömbje világosan ragyogott, a farkas elhatározta, hogy elindul, és megkeresi a legfényesebb csillagot. “Ha csak egyet is megfoghatnék belőlük, biztos boldog lennék” – gondolta magában. Lassan elindult az erdő szélén túlra, ahol még sosem járt. Lábai alatt ropogott az avar, s minden léptével közelebb érezte magát az álmához.
A hosszú séta után egyszer csak valami különöset látott meg: egy apró fénycsepp táncolt az egyik bokor levelei között. Lassan odalopódzott, hogy közelebbről is megnézze. Ahogy közelebb ért, a fény megállt, és egy csillogó kavicsot talált a földön. “Ez az én csillagom!” – kiáltotta örömmel, és óvatosan a mancsába vette. Szíve hevesen vert, mert úgy érezte, ez a pillanat örökké emlékezetes marad.
A farkas boldogan szaladt vissza az erdőbe, de út közben találkozott egy szomorú nyúllal, aki sírdogált az útszélen. “Miért vagy ilyen szomorú, Nyuszi?” – kérdezte a farkas. “Elvesztettem a testvéreimet, és egyedül félek hazamenni” – felelte a nyúl. A farkas gondolkodott egy pillanatig, majd így szólt: “Elkísérlek, hogy ne félj.” Együtt elindultak, és közben beszélgettek, nevetgéltek. Mire a nyúl hazatalált, már nem is tűnt annyira félelmetesnek az éjszaka.
Továbbhaladva, a farkas egy magas fa alatt egy öreg baglyot pillantott meg. “Mit tartasz a mancsodban, farkas barátom?” – kérdezte a bagoly. “Egy csillagot! Most már boldog leszek!” – felelte büszkén a farkas. Az öreg bagoly bölcsen hunyorgott. “Az igazi csillagokat nem lehet bezárni. Azok az égen ragyognak, mindannyiunknak egyformán. Próbáld megosztani másokkal a fényt, amit találsz.” A farkas elgondolkodott a bagoly szavain, de nem értette teljesen, mit jelenthetnek.
Ahogy a farkas ment tovább az erdőben, különös alakra bukkant. Egy fénylő, áttetsző lény jelent meg előtte, aki mintha maga is egy csillag lett volna. “Ki vagy te?” – kérdezte a farkas. “Én vagyok az Éjszaka Lelkecskéje. Látom, csillagokat keresel.” – válaszolta a lény lágy hangon. “Igen, szeretnék minél többet összegyűjteni, hogy ne legyek többé magányos” – sóhajtott a farkas. Az Éjszaka Lelkecskéje mosolygott. “A csillagok akkor ragyognak igazán, ha megosztod másokkal a fényüket. Egyetlen csillag is elég, ha szeretettel adod tovább.”
Reggel közeledtével, a farkas visszatért a barlangjába, s útközben számtalan állattal találkozott. A kavics-csillagot mindenkinek megmutatta, s aki csak meglátta, mosolyogni kezdett. Egyre többen csatlakoztak hozzá, meséltek, játszottak, nevettek. A farkas rájött, hogy már nem is magányos: mert akivel megosztotta a “csillagát”, az vissza is adott valamit: barátságot, nevetést, szeretetet.
Azóta a farkas nem gyűjtött több csillagot az égboltról. Hanem minden este segített annak, akinek szüksége volt rá, és így mindenki szívében egy-egy újabb kis csillag gyulladt ki.
Így volt, úgy volt, igaz se volt, ez volt a mese, a farkasról, aki megtanulta, hogy a legfényesebb csillag az, amit szeretettel adunk tovább.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
