Egyszer, egy meleg nyári napon, a messzi dzsungel mélyén élt egy különleges elefánt. A neve Elek volt, és nemcsak nagy füleiről, hanem hatalmas szívéről is ismerték az állatok. Elek mindig segített másoknak: hol egy mókusnak adott egy kis vizet, hol egy békának segített átugrani egy pocsolyát. Mindenki szerette őt, mert kedves és jószívű volt.
A dzsungelben nap mint nap történt valami érdekes. Egyik nap például egy furcsa illat kezdett terjengeni a levegőben. Elek kíváncsi lett, és elindult, hogy megkeresse az illat forrását. Hosszú ormányával szimatolt, néha prüszkölt is, majd egy tisztáshoz ért, ahol valami egészen különleges dolog várta.
A tisztáson egy kis kunyhó állt, amit egy kedves, mosolygós kislány, Lili lakott, aki nemrég érkezett a dzsungel szélére a családjával. Lili éppen valami furcsa, kerek és illatos dolgot sütött egy nagy lapos kövön. Mikor meglátta Eleket, kedvesen odainvitálta.
– Szia, Elek! Kóstold meg, amit készítettem! Ez pizza, az én kedvencem! – mondta Lili, és egy szeletet nyújtott az elefánt felé.
Elek óvatosan megnézte, majd nagyot harapott. Az ízek csak úgy táncoltak a szájában: a paradicsom, a sajt, a zöldségek és a ropogós tészta mind új volt számára. Eleknek annyira ízlett, hogy örömében felkiáltott.
– Mmmm, Lili! Ez valami csodálatos! Még sosem ettem ilyet! Hogy hívják ezt a finomságot? – kérdezte csodálkozva.
– Pizzának – mosolygott Lili. – Szeretnél még?
A nagy elefánt boldogan bólintott, és hamarosan már a második, majd a harmadik szeletet is elfogyasztotta. Ettől a naptól kezdve Elek minden nap visszatért Lilihez, és együtt pizzáztak. A dzsungel többi lakója is kíváncsi lett, és sorra jöttek megkóstolni a híres ételt.
Egy nap a majmok, a papagájok és a kis nyuszik is csatlakoztak. Lili mindenki kedvence lett, hiszen nemcsak finom ételeket osztott meg az állatokkal, hanem sokat beszélgetett és játszott is velük. Együtt nevetgéltek, miközben újabb és újabb pizzákat készítettek. Volt, amelyikre csak gyümölcsöt tettek, néhányra mogyoróvajat, de a legtöbben a paradicsomos-sajtos változatot szerették. Elek mindig segített a tésztát dagasztani, mert az ő nagy lábával ez gyorsabban ment.
Az állatok között hamarosan igazi barátság szövődött. Egy napon a kis teknős szomorúan érkezett a tisztásra.
– Szeretnék én is pizzát enni, de lassú vagyok, mire ideérek, mindig elfogy – mondta bánatosan.
Elek megsimogatta ormányával.
– Ne félj, barátom! Ezután mindig félreteszünk neked egy szeletet, hogy soha ne maradj ki semmiből! – nyugtatta a teknőst.
Így mindenki boldog volt, senki sem maradt ki a közös élményből. Együtt főztek, együtt nevettek, és minden nap tanultak valami újat egymástól. Elek lassan híres lett a dzsungelben, mint az első elefánt, aki szerette a pizzát.
Egyik este, amikor már lement a nap, Lili és az állatok leültek a tisztás közepén. Lili halkan így szólt:
– Tudjátok, attól, hogy egy étel vagy játék új, még lehet nagyon finom és izgalmas. Jó, ha megosztjuk egymással a kedvenceinket, mert így mindannyian boldogabbak lehetünk.
Elek bólintott.
– És a legfontosabb, hogy mindig figyeljünk egymásra, és ne hagyjunk senkit sem magára – mondta, miközben segített a kis teknősnek egy pizzaszeletet elvenni.
Azóta a dzsungel minden lakója együtt ünnepelte a barátságot és a szeretetet – sajt, paradicsom és sok-sok nevetés mellett.
Így volt, úgy volt, igaz volt, vagy talán nem is igaz – de ilyen szép mese volt az elefántról, aki szerette a pizzát!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
