A tó tükre: Az éjszaka fényei és árnyai
Volt egyszer egy kicsi tó, mélyen egy csendes erdő szívében. A tó napközben csillogott, akár egy hatalmas ezüsttányér, este pedig elcsendesült, mintha álomba szenderült volna. Fák hajoltak a víz fölé, és a fák lombjai, meg a csillagok mind ott tükröződtek a sima vízfelületen.
Éjszakánként a tó tükrét néha megzavarta egy-egy szellő, de legtöbbször olyan nyugodt maradt, mintha az ég és a föld között ő tartaná a békét. A tó tükrében megpihent a Hold, s a part menti nádasban ilyenkor apró neszek hallatszottak. Egy bagoly huhogott, egy béka brekegett, és mindenki tudta: itt mindenki biztonságban van.
A libák érkezése: A nyugalom megszakadása
Egy szép tavaszi reggelen azonban történt valami különös. A tó mellett lakó állatok – a halak, a békák, sőt, még a nádirigó is – meglepetten néztek fel, amikor hirtelen nagy gágogás hallatszott a magasból.
– Ki lehet ez? – kérdezte kíváncsian a kis teknős, miközben kidugta fejét a vízből.
A válasz nem sokáig váratott magára. Egy csapat fehér tollú liba szállt le a tóra, és kelepelve, totyogva vették birtokba a vizet. Hangosak voltak, tele kíváncsisággal és életkedvvel, és a tó lakói csak csodálkoztak: eddig ilyen zaj itt sosem volt.
– Hé, nézzétek, milyen szép a víz! – kiáltotta az egyik liba.
– Nézzétek csak, ott vagyunk benne, mintha kétszer lennénk! – nevetett egy másik, miközben a víztükrön bámulta magát.
A tükörkép varázsa és a libák kíváncsisága
A libák nagyon megörültek saját tükörképüknek. Újra és újra a víz fölé hajoltak, néha egészen közel, szinte belezuhantak a csillogó tükörbe.
– Vajon kik lehetnek ezek a libák odalent? – csodálkozott Lili, a legfiatalabb liba.
– Talán ők is játszani akarnak velünk – tűnődött a nagyobbik, Gábor.
Egyszer csak Lili úgy hajolt a víz fölé, hogy egy hirtelen fuvallattól elvesztette az egyensúlyát, és hopp, máris a vízben termett. A többiek aggódva nézték, de Lili boldogan úszott egy kört, kacagva kiáltotta vissza:
– Nem kell félni, ez csodálatos! A víz jó barát!
A tó lakói először csak messziről figyelték a libákat, de lassan-lassan közelebb merészkedtek. A békák máris ugráltak egyet-egyet a kövek között, a halak kíváncsian bukkantak a felszínre.
– Itt mindenki játszhat – mondta Lili –, csak legyünk kedvesek egymáshoz!
Kis történetek a part menti nádas rejtekéből
Néhány nap múlva már mindenki együtt játszott: a libák, a halak, a békák, sőt, a kíváncsi teknős is. Egymás tükörképével viccelődtek, vízbe ugráltak, és néha a nádasban bújócskáztak.
Egy este, amikor a nap már lebukott a fák mögé, a libák a tóparton ülve nézték a víz tükrét. Csak a Hold és a csillagok ragyogtak. Halk hangon megszólalt Gábor:
– Tudjátok, az a jó ebben a tóban, hogy mindenki lehet benne önmaga. Ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha örülök, visszamosolyog rám.
A teknős bólogatott.
– A tó tükrében mindenki megláthatja a saját szívét. És ha elég sokan vagyunk, sok-sok szeretet és jóság tükröződik vissza.
A libák összebújtak, és halkan beszélgettek arról, hogy mennyire jó volt megismerni a tó lakóit. Rájöttek, hogy a hangoskodás nem baj, ha közben szívesen játszanak másokkal, és segítenek, ha valaki fél, vagy éppen magányos.
Mit taníthat nekünk a tó és a libák meséje?
Azóta a libák minden tavasszal visszajártak a tóhoz. Barátságban éltek a többiekkel, és mindig megosztották egymással örömüket, bánatukat. A tó tükrében mindenki együtt ragyogott, és a víz soha többé nem volt csak csendes vagy csak hangos – egyszerre lehetett mindkettő.
A tó meséje megtanította a libákat, a halakat, a békákat és mindenki mást arra, hogy jó dolog kíváncsinak lenni, bátran játszani, és együtt örülni. A szeretet és a jóság mindig visszatükröződik onnan, ahol sok jó barát lakik.
Így történt, igaz volt, mese volt! Vagy talán mégsem, de ilyen szép mese volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
