Egyszer réges-régen, amikor a hópelyhek csendesen hullottak a földre, és a világ minden sarkában izgatottan várták a gyerekek a karácsonyt, a Mikulás hirtelen nagy bajba került. Az Északi-sarkon már minden készen állt: a manók elkészítették az ajándékokat, a szán csillogott, a rénszarvasok patáin csillogott a hó. Ám egy borús reggelen hirtelen nagy felfordulás támadt a Mikulás műhelyében.
„Télapó bácsi, Télapó bácsi, baj van!” rohant be a legkisebb manó, Pöttöm Tóbiás. „Eltűnt a varázs-csengő! Anélkül nem tud felszállni a szán, és nem viheti el az ajándékokat a gyerekeknek!” A Mikulás a szakállát simogatta, homlokát ráncolta, aztán így szólt: „Ez nagy baj, Tóbiás! A karácsony veszélyben forog.”
A hír futótűzként terjedt az Északi-sarkon. Mindenki aggódott: mi lesz, ha idén nem érkezik meg az ajándék? Vajon szomorúak lesznek a gyerekek? De Mikulás sosem adja fel könnyen. Elhatározta, hogy mindent megtesz a karácsony megmentéséért.
Szerencsére sosem volt egyedül ebben a nagy kalandban. Legkedvesebb barátai, Pöttöm Tóbiás, a kíváncsi és fürge manó, Rudi, a piros orrú rénszarvas, és Csiling Eleonóra, a kedves hó-tündér, mind segíteni akartak. „Télapó, együtt biztosan megtaláljuk a varázs-csengőt!” mondta Rudi, miközben orrával vidáman világított a sötét műhelyben. „És én elrepülök a Hókristály-erdőbe, hátha ott találok nyomokat!” ajánlotta Csiling Eleonóra.
A Mikulás boldogan bólintott: „Nagyon jók vagytok, barátaim. Induljunk útnak, de ne feledjük, hogy csak összetartással és segítőkészséggel járhatunk sikerrel.” Így hát elindult a kis csapat keresni a varázs-csengőt, amely nélkül nem kezdődhetett volna el a karácsonyi csoda.
Az első állomás a színes fények erdeje volt, ahol a fák ágain szivárványszínben csillogtak a jégcsapok. „Ki jár itt, ki zavarja a csendet?” kérdezte egy aranysárga mókus, aki épp egy fenyőágon szundikált. „Bocsánat, Mókuska, a varázs-csengőt keressük, ami nélkül a Mikulás nem tudja elvinni az ajándékokat” – mondta Pöttöm Tóbiás. „Segítek nektek keresni, hiszen fontos, hogy minden gyerek boldog legyen!” így csatlakozott a mókus is a mentőakcióhoz.
Továbbhaladtak, és a Jégpatakhoz értek, ahol egy kis fagyott híd vezetett át. Rudi lépett előre, de megbotlott egy jeges kövön, és majdnem belecsúszott a vízbe. „Ó, csak óvatosan, barátaim” – szólt a Mikulás. „Csak együtt, egymás kezét fogva keljünk át!” Így is tettek, és szerencsésen átjutottak a túlpartra.
Egyszer csak különös hangot hallottak a Hókristály-erdő mélyéről. „Csiling-csiling, csiling-csiling!” „Ez lehet a csengő!” kiáltotta Csiling Eleonóra, és már repült is a hang irányába. Egy nagy hókupac alatt megtalálták a varázs-csengőt, amit egy kíváncsi hónyúl ásott el játék közben.
A hónyúl pityergett: „Nem akartam bajt, csak játszani szerettem volna.” A Mikulás megsimogatta a fejét: „Ne félj, kis barátom, nem haragszunk rád. Segítettél nekünk megtanulni, milyen fontos figyelni egymás dolgaira.” A hónyúl bocsánatot kért, és örömmel segített kiásni a csengőt.
A csapat boldogan indult vissza a Mikulás műhelyébe. Már csak egy dolog volt hátra: visszaszerelni a csengőt a szánra. „Most már minden a helyén van, barátaim!” – mondta a Mikulás, és csilingelni kezdett a varázs-csengő. A rénszarvasok felsorakoztak, a manók integettek.
A Mikulás felpattant a szánra, és így szólt: „Köszönöm nektek, hűséges barátaim, hogy segítettetek. A karácsony most mindenkinek örömet hoz!” Rudi orra világított az éjszakában, Csiling Eleonóra bájosan repült a szán mellett, mindenki boldog volt.
Az ajándékok időben eljutottak a gyerekekhez, a karácsony megmenekült. A Mikulás és hűséges társai megtanították mindenkinek, hogy összefogással, szeretettel és segítőkészséggel minden akadályt le lehet győzni.
Így volt, vagy talán nem volt, de ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
