Egy messzi, forró szavannán, ahol a fű aranysárgán hajlik a szélben, élt egyszer egy oroszlán. Ő volt a mező királya, a legnagyobb és legerősebb állat a vidéken, mégis gyakran érezte magát magányosnak. Bár a többi oroszlán tisztelte, és az állatok mind udvariasan köszöntötték, valahogy nem talált magának igazán jó barátot.
Az oroszlán szeretett sétálni a szavannán, különösen este, amikor a nap már lemenőben volt. Egy napon, ahogy a hosszú fű között bandukolt, megállt egy domb tetején, hogy megnézze a naplementét. A horizont narancs, piros és lila színekben úszott, a nap pedig lassan leereszkedett a föld szélére.
Ahogy csendben bámulta a lenyugvó napot, hirtelen úgy érezte, mintha valaki megszólította volna. „Miért vagy szomorú, oroszlán?” – hallotta egy puha, meleg hangot. Az oroszlán meglepődött, körbenézett, de senkit sem látott.
„Ki szól hozzám?” – kérdezte óvatosan. „Én vagyok, a Naplemente,” válaszolta a hang, és az égen a színek mintha még élénkebben táncoltak volna.
Az oroszlán csodálkozva lépett közelebb a domb széléhez. „Te tudsz beszélni hozzám? Sosem beszéltem még a naplementével!” – lelkendezett.
„Minden este beszélek azokkal, akik megállnak, és figyelnek rám,” felelte barátságosan a Naplemente. „Te is figyelsz, hát beszélgethetünk egy kicsit.”
Az oroszlán leült, és kíváncsian hallgatta a Naplementét. „Miért vagy szomorú? Hiszen te vagy a szavanna királya!” – kérdezte a fény.
Az oroszlán sóhajtott. „Nincs igazán barátom. Mindenki fél tőlem, vagy csak tisztel, de sosem beszélgetnek velem igazán. Néha úgy érzem, hiába vagyok bátor és erős, ha nincs kivel megosztanom a napjaimat.”
A Naplemente halkan nevetett. „Mindenkinek szüksége van barátokra, még a legnagyobb oroszlánnak is. De tudod, mi a legfontosabb a barátságban?”
„Nem,” válaszolta az oroszlán. „Mondd el, kérlek!”
„A szeretet és a kedvesség. Ha jóságos vagy másokhoz, előbb-utóbb ők is megnyílnak feléd. Próbáld meg megkérdezni, hogy hogy érzik magukat, vagy segíts nekik, ha szükségük van rá!”
Az oroszlán sokat gondolkodott ezen. Másnap, amikor találkozott egy kisantiloppal, aki megsérült a lábán, nem ijesztgette el, hanem óvatosan odament hozzá.
„Segíthetek valamiben?” – kérdezte barátságosan.
A kisantilop félénken nézett fel, de végül hagyta, hogy az oroszlán letisztítsa a sebét egy puha fűcsomóval. Ezután még beszélgettek egy kicsit, és az antilop elmesélte, mennyire fél az oroszlánoktól, de most örül, hogy mégis lehetnek jók is közöttük.
Aznap este az oroszlán újra felment a domb tetejére, hogy megnézze a naplementét. „Köszönöm, hogy segítettél,” mondta a Naplementének. „Ma először éreztem, hogy igaz barát lehetek valakinek.”
A Naplemente boldogan válaszolt. „Ügyes voltál! Látod, a kedvesség és a szeretet mindenkit közelebb hoz egymáshoz. Ha így folytatod, egy nap már nem leszel magányos.”
Az oroszlán innentől kezdve minden este beszélgetett a Naplementével. Megosztotta vele örömeit, bánatait, sőt, a Naplemente is elmesélte, milyen jó érzés, amikor a föld állatai figyelik a szépségét. A naplemente hangja mindig megnyugtatta az oroszlánt, és segített neki elaludni, amikor az éjszaka leereszkedett a szavannára.
Ahogy múltak a napok, az oroszlán egyre több barátot szerzett. Megtanulta, hogy mindenki félhet valamitől, de a szívből jövő jóság és odafigyelés igazi barátságot szül. Már nem érezte magát magányosnak, mert tudta, a naplemente minden este várja őt egy újabb beszélgetésre.
És amikor eljött az éjszaka, az oroszlán mosolyogva búcsúzott a fénytől. Tudta, hogy holnap is vár rá a lenyugvó nap, és addig is őrizni fogja mindazt a jóságot, amit megtanult.
Így volt, igaz is volt, ez bizony egy mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
