A régi, nagy tölgyekkel övezett kastély a város szélén állt, üresen és elhagyatottan, legalábbis úgy tartotta mindenki. A helybéliek gyakran suttogtak egymásnak régi történeteket, de egy dologban mindenki biztos volt: éjszakánként furcsa hangok hallatszanak a falak közt. Aki elég bátor volt, annak még a kertkapuig is elcsengett a kacagás, ami a sötét kastélyból szállt az éjszakába.
Egy őszi estén a kis Nóri és öccse, Marci a nagymamájuknál töltötték az éjszakát, aki ugyanabban a városkában lakott. Az esti kakaó mellett Nóri megkérdezte: „Mama, tényleg igaz, hogy a kastélyban lakik egy szellem, aki mindig nevet?” A nagymama elmosolyodott. „Azt mondják, mindig nevet. De hogy miért, azt senki sem tudja igazán.”
Attól kezdve Nóri fejét csak a kacagó szellem története járta. Elhatározta, hogy másnap megnézik Marcival a kastélyt. Napnyugtakor el is indultak, és az ablakon bekukucskálva tényleg hallották a hangos nevetést, ami betöltötte az egész termet. A szellem, aki csak kacagott, hol halkan, hol hangosan, de sohasem állt meg.
Marci bátortalanul odasuttogott: „Miért nevet ez a szellem ilyen sokat?” Nóri vállat vont: „Talán valami nagyon jó dolog történt vele.” A gyerekek azonban nem voltak egyedül kíváncsiak. A falu lakói is évről évre próbáltak rájönni, hogyan űzhetnék el a nevetést, hogy végre csend legyen a kastélyban.
Az első próbálkozásnál egy öreg harangozó bácsi ment be, hogy hangos harangzúgással elriassza a kacagó szellemet. De ahogy a harang megszólalt, a nevetés még hangosabb lett, szinte zengett tőle a mennyezet. Egy másik alkalommal a helyi cukrászné sütit vitt be a szellemnek, remélve, hogy a finomság majd elfoglalja, és abbahagyja a nevetést. De a szellem csak kacagott, sőt, néha úgy tűnt, még örül is, hogy süteményt kapott.
Nem telt bele sok idő, és mindenki azt találgatta, hogy a szellem talán el van átkozva, és csak úgy szabadulhat, ha valaki megfejti a titkát. Már mindenféle régi könyvet és legendát átnéztek, hátha találnak valami magyarázatot. Egy idős hölgy, aki a falu történetét kutatta, végül talált egy régi papírt, amin ez állt: „Akinek a szíve tele van szeretettel, annak a kacagás sosem lesz teher.”
Nóri és Marci elhatározták, hogy beszélnek a szellemmel. Másnap, amikor besurrantak a kastélyba, hangosan megszólaltak: „Szellem! Miért nevetel mindig?” A szellem hirtelen csend lett, majd egy kedves, játékos hang válaszolt: „Azért nevetek, mert annyi szeretet van a szívemben, hogy muszáj vele megosztanom a világot!”
A gyerekek ámulva hallgatták. Nóri így felelt: „Akkor ne hagyd abba, inkább taníts minket is nevetni!” A szellem felkacagott, és a kastély ablakán át egy szivárványos mosoly szállt végig a falun.
Attól a naptól kezdve a gyerekek és a felnőttek is szívesen jártak a kastélyhoz. Játszottak, nevettek, meséket mondtak egymásnak, és észrevették, hogy a nevetésből nemcsak a falak, hanem a szívek is megteltek melegséggel.
A kacagó szellem már nem volt ijesztő, hanem a falu kedvence lett. Akárhányszor valaki szomorú volt, elég volt csak a kastély felé sétálnia, és máris jobb kedve lett. Nóri és Marci is megtanulta, hogy a szeretet és a nevetés minden bajt elűz, és a kastély többé már nem volt elhagyatott.
Így esett, hogy a régi kastély újra megtelt élettel, vidámsággal és szeretettel. A kacagó szellem pedig boldogan nevetett tovább, soha többé nem volt egyedül.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese! A kacagás és a szeretet egyszerre teszi szebbé a világot, s ha megosztjuk egymással a jókedvünket, akkor minden szomorúság elszáll.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
