A smaragderdő mélyén, ahol a fák koronái zölden ölelik át az eget, és a moha puha szőnyeget terít a földre, ott rejtőzik egy különös világ. Ebben az erdőben nem csak madarak és őzek élnek, hanem olyan varázslatos lények is, akiket ritkán lát az emberi szem. Az ágak között tündérek röpködnek, a fák odvában mókusok cseverésznek, s a tavakban vízitündérek csillogtatják pikkelyeiket. Az egész erdő fénylik és ragyog, ha a nap sugara megérinti a leveleket, mintha minden sarokban valami pici csoda bújna meg.
Ebben a smaragderdőben élt egy boszorkány is, akit mindenki csak Viráganyónak hívott. Viráganyó nem volt gonosz, ahogyan a régi történetekben mondják a boszorkányokról. Ő fiatal korában is szerette az erdőt és a benne élő lényeket. Egy öreg tölgyfa odvában lakott, amit gyökerek és virágok fontak körbe. Viráganyó kislányként sokat játszott a patak partján, ahol egyszer egy tündérrel is találkozott. A tündér ajándéka volt az a kis smaragd medál, amit a boszorkány azóta is a nyakában hordott.
Viráganyó mágikus képességeit lassan fedezte fel. Tudott beszélni az állatokkal, megértette a madarak szavát, és ha nagyon koncentrált, képes volt meghallani a fák suttogását is. Különleges varázslatai voltak: egyetlen csettintéssel virágot tudott növeszteni, vagy gyógyítani tudta a beteg kisállatokat. Néha elbújva figyelte, ahogy a gyerekek az erdő szélén játszanak, és ha valaki elesett vagy megsérült, titokban segített, hogy minden rendben legyen.
Egyik délután, amikor az arany napfény áttört a leveleken, Fanni, a kíváncsi őzike, botsáska barátjával együtt az öreg tölgyfa felé baktatott. Fanninak mindig volt valami kérdése, és most is azzal fordult Viráganyóhoz.
– Viráganyó, hogyan tudsz ennyi mindent az erdőről? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Ó, Fannika, az erdő maga tanított engem – mosolygott Viráganyó, és tenyerében egy kicsi, kék virágot bontott ki. – Minden levél, minden fűszál egy kis titkot súg, ha elég figyelmesen hallgatsz.
A boszorkány nem szeretett egyedül lenni, s ezért az állatok gyakran meglátogatták. A mókusok mogyorót hoztak neki, a kis madarak daloltak, a sünik pedig összegömbölyödve hallgatták meséit. Volt, hogy az esti szél is elhozta a mezőről a gyerekek nevetését, és ilyenkor Viráganyó szíve is nehezebb lett egy kicsit a boldogságtól.
Sok legenda keringett a smaragderdő lakói között Viráganyóról. Egyesek azt mondták, hogy ha valaki elveszíti a reményt, csak ki kell mondania a boszorkány nevét, és az segítséget nyújt. Mások szerint, ha az éj leple alatt különös ragyogást látsz a fák között, az biztosan Viráganyó varázslatának jele. A legbátrabbak azt is mesélték, hogy egyszer egy csapat kismadarat mentett meg a vihar elől, amikor egy csillogó pajzsot varázsolt föléjük.
Egy este, mikor a hold ezüst fényt szórt az erdőre, Viráganyó a tó partján sétált. Megállt, és sóhajtott egy nagyot. Ekkor a vízitündérek jöttek elő a habokból, és így szóltak:
– Viráganyó, te vagy a mi fényünk ebben az erdőben! Nélküled a fák is szomorúbbak lennének.
Viráganyó elpirult. – Én csak azt teszem, amit a szívem diktál. Segíteni jó, és szeretni még jobb!
Így múltak a napok, és az erdő minden lakója tudta: Viráganyó mindig ott van, ha szükség van rá. Nem csak varázslattal segített, hanem szeretetével is. Minden kisállat megtanulta tőle, hogy a jószívűség, a segítőkészség és a szeretet a legerősebb varázslat az egész világon.
Így volt, így volt, igaz mese volt – talán nem is volt igaz, de szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
