Egyszer volt, hol nem volt, a nagy, zöldellő dzsungel szélén, ahol a madarak éneke messzire szállt, élt egy különleges elefánt. Az ő neve Elifánt volt, de mindenki csak Mosolygónak hívta, mert Elifánt soha, de soha nem volt szomorú, mindig mosolygott. Ha esett az eső, ha sütött a nap, ha a majmok csintalanul kicsúfolták, Elifánt mindig kedvesen mosolygott vissza.
Elifánt nem volt a legnagyobb az állatok között, de a mosolya ragyogóbb volt minden napnál. Egy reggel a kis mókus, Mirkó, odaszaladt hozzá, és kíváncsian kérdezte: „Elifánt, miért mosolyogsz mindig? Soha nem vagy mérges vagy szomorú?” Elifánt elgondolkodott, aztán nagy füleit meglengetve így válaszolt: „Azért mosolygok, mert tudom, hogy minden napban van valami jó. Ha keresed, biztosan megtalálod, még a borús napokon is!”
A dzsungel lakói szerették Elifántot, de voltak, akik nem értették, miért ilyen vidám. Egy nap a papagáj, Lora, odarepült hozzá. „Elifánt, gondolod, hogy ha mosolyogsz, attól minden jobb lesz?” kérdezte kissé kétkedve. Elifánt barátságosan ránézett Lorára. „Próbáld ki, Lora! Ha rám mosolyogsz, látod, visszamosolygok rád, és máris jobb kedvünk lesz mindkettőnknek!” Lora először csak óvatosan próbálkozott, de aztán csilingelő nevetésben tört ki. Aztán elhatározta, hogy ő is kipróbálja ezt az új trükköt.
Egy kis falu állt a dzsungel közelében, ahol a gyerekek gyakran játszottak a tisztáson. Egy nap Elifánt arra sétált, amikor észrevette, hogy a gyerekek szomorúan ülnek a fűben. Megkérdezte tőlük: „Miért nem játszotok ma?” Egy kislány, Zsófi, sóhajtott: „Eltört a hintánk, és most nincs kedvünk semmihez.” Elifánt megmosolyogta őket, majd óvatosan letelepedett a fűre. „Mit szólnátok hozzá, ha én lennék ma a hinta?” kérdezte. A gyerekek szeme felcsillant, és örömmel másztak fel Elifánt hátára. Hamarosan kacaj és nevetés töltötte be a rétet, a falu apraja-nagyja Elifánt köré gyűlt.
Ezután a gyerekek minden nap várták Elifántot, és a falu is jókedvűbb lett. Egyre több felnőtt is próbált a nap végén mosolyogni, mert látták, mennyivel szebb lett az élet körülöttük. Az emberek segítettek egymásnak, a szomszédok megosztották a kenyerüket, és nem volt többé civakodás a játszótéren sem. Még a morcos kovács, Béla bácsi is elmosolyodott, amikor Elifánt reggelente rámosolygott a kútnál.
Elifánt és a dzsungel barátai mindenféle kalandot éltek át együtt. Egy este nagy vihar kerekedett, és egy kis nyuszi eltévedt az erdőben. Mindenki aggódott, de Elifánt mosolya megnyugtatta őket. „Ne féljetek, együtt megtaláljuk!” mondta biztatóan. Elindultak keresni a nyuszit, és Elifánt hangos trombitálása segített, hogy a kis nyuszi meghallja őket a sötétben. Amikor végül előkerült, mindenki boldogan ölelte meg, és még a hold is mosolyogni látszott azon az éjjelen.
Az öröm és a mosoly ereje mindenhová elkísérte Elifántot. Egy nap megállt a folyó partján, ahol a teknős éppen elkeseredetten próbálta visszafordítani a felborult házát. Elifánt leült mellé, és azt mondta: „Nem baj, ha most el vagy keseredve, de ha együtt próbáljuk, talán könnyebb lesz!” Segített a teknősnek, és közben kedvesen mosolygott rá. A teknős is elmosolyodott, és a háza is visszafordult végül.
Így élt Elifánt, aki mindig mosolygott, és a mosolya mindenki szívébe örömöt hozott. A dzsungel és a falu lakói megtanulták, hogy egy kedves mosoly néha többet ér minden szónál. Akkor is, ha valami nehéz, ha együtt vagyunk, ha segítünk és szeretettel fordulunk egymáshoz, minden könnyebb lesz.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán csak mese volt. De aki mosolyog, annak mindig szebb lesz a napja.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
