Volt egyszer egy kis bocs, akit mindenki csak így hívott: Nevető Bocs. Azért kapta ezt a különös nevet, mert szinte mindig mosolygott, sőt, gyakran hangosan kacagott is. Bundája barna volt, szemei pedig vidáman csillogtak. Az erdő lakói csodálkoztak rajta, hiszen sosem láttak még olyan medvebocsot, aki ennyire szeret nevetni.
Nevető Bocs nem volt különleges, se nagy, se erős, de volt valamije, ami másnak nem: a nevetése. Amikor egyedül bóklászott a fák között, gyakran csak úgy kitört belőle a kacagás. A madarak rácsodálkoztak, a mókusok futkározva próbálták utánozni. „Mitől ilyen jókedvű ez a bocs?” kérdezgették egymást.
Egy napon, amikor Nevető Bocs még egészen apró volt, különös dolog történt vele. Az egyik reggel, mikor felébredt, egy csiklandozó lepkét talált az orrán. A lepke aranyszínű volt és könnyedén repkedett rajta, egészen addig, amíg Bocs be nem húzta az orrát. Ez olyan csiklandós volt, hogy Bocs nagyot nevetett. „Hihihi, ez csiklandozik!” – mondta hangosan.
A kacagás olyan jó érzés volt, hogy onnantól kezdve mindig kereste az örömet a napjaiban. Ha egy falevél a fejére pottyant, nevetett rajta. Ha a patak vizétől fröcskös lett a pofija, csak kacagott. Az egész erdőt betöltötte a vidámsága.
Az erdő lakói egy idő után szívesen töltötték az időt Nevető Bocs társaságában. Volt ott Nyuszi, aki először nagyon félénk volt, ám Bocs vidámságát látva egyre gyakrabban mert előbújni a bokorból. „Nevető Bocs, mesélj még vicces történeteket!” kérte ő.
Őszi napokon, amikor a szél huncutul fújt, Bocs megpróbálta utánozni a susogást, amitől a többiek mind összevissza gurultak a nevetéstől. „Olyan vagy, mint egy igazi bohóc!” mondta Róka nevetve.
Még a komoly, öreg Bagoly is elmosolyodott, amikor Bocs egy tobozt tett a fejére, és úgy tett, mintha koronája lenne. „Egy nevetés többet ér ezer mogyorónál” – mondta bölcsen Bagoly, és ettől mindenki még jobban nevetett.
Ám egyszer Nevető Bocs is szomorú lett. Egy sötét, esős napon senki sem akart játszani, mindenki a vackába húzódott. A kis bocs egyedül sétált az erdőben, és halkan sóhajtott. „Hová tűnt a nevetés?” kérdezte magától.
Ebben a pillanatban Nyuszi bukdácsolva előugrott. „Bocs, mi lenne, ha együtt nevetnénk az esőn?” kérdezte bátortalanul. Bocs ránézett, és egy pillanatra elfelejtette a bánatát. Nyuszi elkezdett tréfásan ugrálni a pocsolyákban, és ettől Nevető Bocs is újra nevetni kezdett.
A többiek is felfigyeltek a jókedvre, és sorra csatlakoztak hozzájuk. Együtt ugráltak, csúszkáltak, és nagyokat nevettek. Még az eső is mintha gyengébben kopogott volna a kacagásukban.
Aznap megtanulták, hogy együtt még a legborúsabb nap is vidámmá válik. Nevető Bocs rájött, hogy nem csak a jókedvnek, de a barátságnak is nagy ereje van. „A nevetés összeköt minket” – mondta, és a többiek egyetértettek vele.
Azóta, ha valaki szomorú volt az erdőben, csak keresett egy barátot, és együtt próbáltak nevetni valamin. Ha valakinek elromlott a kedve, elég volt, ha Nevető Bocs mesélt egy vicces történetet, vagy csak huncutul nézett rá, és máris jobb lett minden.
Így hát, ha az erdőn sétáltál, azt hihetted, a fák között a szél susog, pedig lehet, hogy csak Nevető Bocs és barátai kacagtak. Az erdőben mindenki megtanulta, hogy a nevetés és a szeretet csodákra képes.
Hát így volt, vagy talán nem is volt, de ilyen szép mese volt! A kis bocs megtanította az erdő lakóinak, hogy a szeretet és a jókedv mindent könnyebbé tesz. Mindig érdemes nevetni, még akkor is, ha éppen esik az eső, mert együtt minden sokkal szebb!
Ez volt a mese a bocsról, aki szeretett nevetni.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
