A varázslatos erdő mélyén, ahol a fák lombjai zölden csillogtak a reggeli napfényben, s apró virágok nyíltak minden bokor alján, élt egy különleges unikornis. A neve Csillám volt, sőt, az egész erdőben ő volt a legszebb: szarva aranyban ragyogott, sörénye úgy hullámzott, mint a selyem. Csillám szerette az erdő csendjét, és néha hallgatózott, hátha meghallja a tündérek halk nevetését vagy a manók lábainak suhogását a fűben.
Egy kora reggelen, amikor harmatcseppek csillogtak a fűszálakon, Csillám úgy döntött, elmegy a rétre, ahol a nap mindig a legmelegebben süt. Ahogy kilépett az erdő árnyékából, hirtelen megérezte, hogy valami játékosan borzolja a sörényét. Először megijedt, de aztán meghallotta a szél kacagását.
– Jó reggelt, Csillám! – suttogta a szél, cirógatva az unikornis füleit.
– Te vagy az, aki ilyen vidám vagy reggelente? – kérdezte Csillám meglepetten.
– Igen, én vagyok, a Szellő! – nevetett a szél. – Játszunk egyet?
Az unikornis boldogan bólintott, hiszen mindig is szeretett volna valakivel táncolni a réten. Így kezdődött a barátságuk. Minden nap együtt szaladtak, a szél csavargatta Csillám farkát, a ló meg vidáman vágtázott körbe-körbe, ahogy Szellő irányította.
– Nézd csak, milyen magasra tudod emelni a patádat! – kiáltotta Szellő.
– Figyeld, milyen gyorsan tudok futni! – válaszolt Csillám, s a két barát körbe-kergetőzött a réten.
Néha Szellő felkapott néhány virágszirmot, s Csillám hátára hullatta őket. Máskor együtt hallgatták a méhek zümmögését vagy a madarak énekét. Olykor vitatkoztak is. Volt, hogy Szellő túl erősen fújt, s ettől Csillám megbotlott.
– Ne haragudj, nem akartalak meglökni – mondta Szellő bűnbánóan.
– Nem baj – válaszolta Csillám mosolyogva. – Csak óvatosabb légy máskor!
Így telt az idő, s egy napon nagy vihar közeledett az erdőhöz. Sötét felhők gördültek az égre, s a szél egyre hevesebben fújt. Csillám megijedt a villámlástól, a mennydörgéstől és a szél zúgásától.
– Szellő, félek! – kiáltotta a kis unikornis.
– Ne félj, Csillám! – suttogta Szellő gyengéden. – Itt vagyok, és vigyázok rád. A vihar néha ijesztő, de ha összetartunk, minden rendben lesz.
Csillám összegömbölyödött egy nagy fa tövében, s Szellő körültáncolta, hogy megvédje a zuhogó esőtől és a hideg széltől. Bár a villámok fényesen cikáztak az égen, Csillám érezte, hogy barátja mellette áll.
Amikor elcsendesedett a vihar, s a nap újra kisütött, Csillám hálásan nézett Szellőre.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rám – mondta halkan.
– Ezért vannak a barátok – válaszolta Szellő. – Te is segítettél már nekem, amikor egyedül voltam.
Csillám rájött, hogy a barátság nemcsak a vidám játékokról szól, hanem arról is, hogy egymás mellett állunk a nehéz pillanatokban is. Megtanulta, hogy bátorsággal és szeretettel minden akadály legyőzhető. Azóta, ha valaki szomorú vagy fél az erdőben, Csillám odamegy hozzá, és elmeséli, hogyan táncolt a széllel a viharban – és hogy sosem szabad egyedül maradni, mert a barátok mindig segítenek.
Így történt, hogy Csillám, az unikornis, aki a széllel táncolt, megtanulta: a szeretet és a kedvesség minden akadályt legyőz, és a barátság a legnagyobb varázslat a világon.
Így volt, igaz volt, mese volt! Vagy mégsem? Talán csak egy ilyen szép mese volt! Talán igaz is volt, talán nem, de ez már a ti képzeleteteken múlik.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
