Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy kicsi, napsütötte falucska, ahol Lilla, egy kíváncsi és jólelkű kislány élt. Lilla minden nap a virágok között játszott és sokat beszélgetett az erdő fáival, de igazi barátja nem volt, akivel megoszthatta volna titkait és álmait.
Egy meleg nyári délután Lilla a kertben üldögélt, amikor hirtelen különös fény kezdett táncolni a szeme előtt. Először azt hitte, hogy a nap sugara játszik vele, de amikor közelebb hajolt, meglátta, hogy egy apró, gyönyörű tündér lebeg előtte. A tündér szárnyai akár a hajnal harmatcseppjei, arca pedig barátságosan mosolygott rá.
– Ne félj tőlem! – suttogta a tündér vékony hangon. – Lili vagyok, az erdő tündére, eljöttem, hogy barátod legyek.
Lilla szíve megtelt örömmel. – Tényleg velem akarsz barátkozni? – kérdezte izgatottan.
– Igen, – kacagott a tündér – és szeretném, ha eljönnél velem az erdőbe, ahol sok csoda vár ránk!
Lilla nem habozott, finoman megfogta Lili kezét, és együtt elindultak az erdő mélye felé. Az erdőben minden zöldebb, élénkebb lett, amikor ők ketten együtt nevettek. A tündér megmutatta Lillának a titkos tisztást, ahol a virágok énekeltek, és a pillangók táncoltak az esti fényben.
Ahogy telt az idő, Lilla és Lili egyre több varázslatos kalandot éltek át együtt. Egyik nap a patak partján ültek, és Lili megtanította Lillát, hogyan hallgassa meg a szíve hangját.
– A barátság legfontosabb titka, hogy mindig figyeljünk egymásra – mondta a tündér. – Ha valaki szomorú, csak fogd meg a kezét, és érezni fogja, hogy nincs egyedül.
Lilla bólintott, s ekkor meghallották, hogy a közeli bokorban valaki sír. Egy kis mókuska tévedt el, és nem találta a mamához visszavezető utat. Lilla odament hozzá, megsimogatta, és így szólt:
– Ne félj, segítünk megtalálni az utad!
A tündér csendben megbűvölte a levegőt, így a mókuska meghallotta az édesanyja hangját. Nem telt bele sok idő, és máris egymás karjaiban ugrándoztak.
Az erdő mélyén azonban nem minden volt mindig vidám és egyszerű. Egy sötét esős napon Lilla szomorúan ült az ablaknál, mert a tündér nem jelent meg. Várta, várta, de Lili sehol sem volt.
– Talán már nem szeret – gondolta Lilla, és könnyei potyogni kezdtek.
Aznap este Lili végre megérkezett, sáros szárnnyal és fáradt mosollyal. – Ne haragudj, hogy késtem! – mondta. – Segítenem kellett egy beteg madárkán, aki nélkülem nem gyógyulhatott volna meg.
Lilla átölelte a tündért. – Igaz barát mindig visszajön – mondta halkan. – Én megvártalak.
A következő napokban a barátságuk csak erősebb lett. Lili egyszer egy különös dobozt adott Lillának, és ezt mondta: – Ebben a dobozban nem varázslat, hanem emlékek vannak. Ha valaha magányosnak érzed magad, csak nyisd ki, és eszedbe jut, hogy mindig gondolok rád!
Lilla kíváncsian nézett a dobozra, s amikor kinyitotta, megérezte a tündér ölelésének melegét és hallotta a nevetésüket visszhangozni.
Teltek-múltak az évek, Lilla lassan nagyobb lett, de a tündér mindig ott volt mellette, bátorította, vigasztalta és együtt nevettek. Amikor Lilla iskolás lett, Lili a fülébe súgta: – Sohase feledd, hogy a barátság varázslata örökké elkísér!
Lilla pedig megígérte, hogy ő is mindig kedves lesz másokhoz, és segít, amikor szükség van rá. Így lett a barátságuk olyan erős, mint a legvastagabb tölgy a rengetegben.
A falucska minden lakója csodálta Lillát, mert mindig mosolygott, segített, és mindenki tudta róla, hogy az őszinte szeretet és jóság lakik benne.
Így hát, aki szereti a másikat, segít és odafigyel rá, annak mindig lesz egy örök barátja, akár tündér, akár ember. Szeretettel, türelemmel és kedvességgel bárki csodákat teremthet maga körül.
Így volt, így nem volt, ilyen mese volt, mely talán igaz se volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
