Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis zöld béka, akit Fricinek hívtak. Frici egy nagy, csillogó vizű tó partján lakott, ahol a nádak susogtak, a víz tükrében pedig a csillagok is táncot jártak éjszakánként. Frici békás életét csendesen tengette, ugrándozott a fű között, néha elmélázott a tavirózsák árnyékában, de valami hiányzott neki. Egyedül érezte magát, hiszen bár sok béka élt a tóban, Frici valahogy mindig félénk volt, így inkább elbújt a többiek elől.
Egyik szép reggelen, amikor a nap sugarai már átmelegítették a köveket, Frici a víz szélén üldögélt, és nézte, ahogy a halak fickándoznak a tóban. Egyszer csak halk neszt hallott a közelből. Egy kis barna egérke szaladt hozzá, csillogó szemekkel nézett fel rá, és udvariasan megszólította:
– Jó reggelt! Te is szereted nézni a halakat? – kérdezte az egérke.
Frici meglepődött, mert eddig soha senki nem szólította meg, ezért zavartan bólintott.
– Igen, szeretem. Olyan szépek, ahogy úsznak – felelte halkan.
Az egérke elmosolyodott, majd bemutatkozott.
– Én vagyok Móric. Szeretnél játszani velem?
Frici szeme felcsillant, és boldogan bólogatott. Így kezdődött Frici és Móric barátsága, ami hamarosan egészen különleges kalandokat hozott.
Móric sokféle játékot ismert a rétről, s Frici is megtanította neki, hogyan lehet versenyt ugrani a nádban. Együtt másztak fel a legmagasabb fűszálakra, onnan nézték meg a világot, sőt, még vízi labdázást is kitaláltak, ahol a fodrozó hullámokat kellett elkapniuk. Egyszer egy rózsaszín pillangó csatlakozott hozzájuk, akit Lilinek hívtak. Lili a virágok titkait osztotta meg velük, és megmutatta, hogyan lehet a legédesebb nektárokat megtalálni.
A kis csapat hamarosan minden nap együtt játszott, nevettek, meséltek, és új dolgokat fedeztek fel. Frici szíve egyre könnyebb lett, már nem érezte magát egyedül. Tudta, hogy most már igazi barátai vannak, akik mindig mellette állnak.
Egy délután, amikor egy hirtelen vihar csapott le a tóra, Frici nagyon megijedt. Fújt a szél, esett az eső, a hullámok nagyokat csobbantak. Móric gyorsan Frici mellé ugrott, és bátorítóan szólt hozzá:
– Ne félj, Frici! Itt vagyunk veled, együtt minden könnyebb!
Lili is odarepült, és szárnyaival óvatosan átölelte Fricit. Frici hirtelen rájött, hogy ezek a kis gesztusok – egy mosoly, egy ölelés, egy kedves szó – mennyire fontosak. Megérezte, milyen jó érzés, ha valaki törődik vele, és ő is ezt szeretné adni másoknak.
A vihar végül elvonult, a nap újra kisütött, a tóparton pedig mindenki boldogan kacagott. Frici ekkor odafordult barátaihoz, és halkan azt mondta:
– Köszönöm, hogy itt vagytok. Én is szeretnék mindig ilyen jó barát lenni nektek.
Móric és Lili mosolyogva bólogattak, és Frici szívét melegség töltötte el. Rájött, hogy a szeretet nem valami nagy, távoli dolog, hanem sok apró kedvességből, törődésből áll. Együtt nevetni, egymást meghallgatni, segíteni a másikon – ez mind-mind a szeretet része.
Hazafelé Frici már nem érezte magát magányosnak. Szíve megtelt boldogsággal, mert tudta, hogy a szeretet ott lapul minden barátságban, minden apró jócselekedetben. Ahogy besötétedett, Frici a nádfedeles kis házába bújt, és boldogan gondolt a nap emlékeire.
Így történt, hogy Frici, a kis béka, megtalálta a szeretetet a tóparti barátok között, és attól kezdve nemcsak boldog, hanem nagyon-nagyon gazdag is lett – a szívében. Mert a szeretet a legnagyobb kincs.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
