Volt egyszer egy erdőben egy különleges őz. Nem volt se nagyobb, se kisebb, mint a társai, de volt valamije, amit az egész erdő csodált: ő volt az őz, aki mindig kacagott. Amikor a reggeli napfény átszűrődött a lombok között, már messziről hallani lehetett vidám kacagását.
– Jó reggelt, erdő! – kiáltotta minden hajnalban.
Az állatok kíváncsian odasereglettek hozzá, hiszen senki sem hallott még ilyen nevetést. Volt benne valami különleges, valami megnyugtató. Nem csoda hát, hogy az őz hamar az erdő kedvence lett.
A kacagó őznek minden nap új kalandot hozott. Egyik reggel például találkozott a mogorva sünnel, aki mindig szúrósan méregette a többieket. Az őz azonban nem ijedt meg tőle. Helyette csak nevetett, és megszólította:
– Sün barátom, miért vagy olyan mérges?
A sün morcosan válaszolt:
– Mindenki csak a tüskéimet látja, senki sem szereti a társaságomat.
Az őz közelebb lépett, és halkan kacagott.
– Én látom a kedves szíved is. Gyere, játsszunk együtt!
A sün először meglepődött, de végül elmosolyodott, és csatlakozott a játékhoz. A kacagásuk messzire szállt az erdőben, és aki csak hallotta, jobb kedvre derült tőle.
Egy másik napon az őz meglátta, hogy egy kis veréb sírdogál a faágon.
– Mi bánt, kis veréb? – kérdezte.
A veréb szipogva így felelt:
– Kicsúsztam a fészekből, de nem merek visszarepülni.
Az őz bátorítóan nevetett, és így szólt:
– Tudod, mindenki néha elbotlik, de mindig próbálkozzunk újra! Én is sokszor elcsúszom, de mindig felállok, és egy jó nevetéssel továbbmegyek.
A veréb a kacagás hallatán elmosolyodott, és bátran felrepült a fészkébe.
Így telt az idő. Az őz kacagása lassan az erdő örömévé vált. Ha valaki szomorú volt, csak felkereste őt, és a barátságos nevetés egyből felvidította. Egy nap a bölcs bagoly is megfigyelte őt.
– Mondd csak, őz, hogy tudsz mindig nevetni? – kérdezte a bagoly.
Az őz rámosolygott:
– Minden nap találok valamit, amiért hálás lehetek. Ha esik az eső, örülök a friss levegőnek. Ha süt a nap, élvezem a meleg sugarakat. És ha baj ér, tudom, hogy mindig akad valaki, aki segít, vagy akinek én segíthetek.
Az állatok először furcsállották, hogy mindig mosolyog és nevet. A farkas például azt gondolta, hogy a nevetés csak bolondság. De amikor egy nap eltévedt, és az őz vidám hangját követte, végül hazaért. Akkor megértette, hogy a nevetés ereje segíthet a bajban is.
A nyúl is gyakran félt az árnyaktól, de ha az őz kacagását hallotta, hirtelen bátorság töltötte el. Nem volt olyan zord reggel, amit ne vidított volna fel az őz jókedve.
Az erdő lakói lassan megtanulták, hogy a kacagás nem csak jókedvet, hanem összetartást is hoz. Az őz kedvessége és vidámsága apránként mindenkire átragadt. Ha valaki szomorú volt, a többiek már tudták, hogyan vidítsák fel: egy kis nevetéssel, egy öleléssel, vagy egy kedves szóval.
Egy nap, amikor az egész erdő együtt játszott, a kacagó őz odament a barátaihoz, és így szólt:
– Látjátok, milyen jó együtt nevetni? Ha megosztjuk egymással az örömeinket, minden gond kisebb lesz.
Az állatok boldogan bólogattak, és mindannyian együtt kacagtak, ahogy még soha.
Így történt, hogy az őz, aki mindig kacagott, az erdő igazi hősévé vált. Nem azért, mert a legerősebb vagy a leggyorsabb volt, hanem mert megtanította az állatokat szeretni, segíteni egymásnak és örülni az élet apró csodáinak.
Így volt, így nem volt, ilyen mese volt! A kacagó őz története megmutatta: ha jókedvvel és szeretettel fordulunk egymáshoz, az öröm mindenkit összeköt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
