Egyszer, egy messzi réten, ahol az esti harmat apró gyöngyökként csillogott a fűszálakon, élt egy különleges katicabogár. Nem volt olyan, mint a többi. Őt mindenki csak Csillagkaticának hívta, mert piros szárnyán a fekete pöttyök között egy apró, aranyló csillag is ragyogott. Nagyon szerette a napfényt és az esti csillagokat nézni, s mindig arról álmodott, hogy egyszer ő is felszáll az égig.
Egy napon, amikor a nap már elbújt a dombok mögött, Csillagkatica a virágok között sétálgatott. Egyszer csak észrevette, hogy valami furcsa fény villan fel a bokrok között. Közelebb repült, s látta, hogy egy gyönyörű, ragyogó fénykoszorú lebeg a levegőben. Olyan volt, mintha apró csillagok táncolnának egy körben, halk csilingelő hangot hallatva.
„De csodás vagy!” suttogta Csillagkatica ámulva. „Honnan jöttél, fénykoszorú?”
A fénykoszorú halk hangon válaszolt: „Titkot rejtek magamban, és csak az találhat rám, aki igazán bátor és jószívű. Elvesztem az égből, s ide hullottam, de csak az segíthet hazajutni, aki szívből szeret és hisz a jóságban.”
Csillagkatica nem habozott. „Segítek neked, fénykoszorú! Induljunk együtt, hátha megtudjuk, honnan jöttél, s hogyan juthatsz vissza oda!”
Ahogy elindultak, az est egyre sötétebb lett, de a fénykoszorú lágy ragyogása bevilágította előttük az utat. Menet közben találkoztak egy szomorú szentjánosbogárral, akinek kihunyt a fénye.
„Ne aggódj,” mondta Csillagkatica kedvesen. „Talán a fénykoszorú segíthet neked is.”
A fénykoszorú csendben odahajolt, s egy apró szikra a szentjánosbogárra szállt. Az rögtön újra világítani kezdett, s boldogan csatlakozott hozzájuk. Együtt haladtak tovább a csillagos ég alatt.
Hirtelen egy sötét felhő szállt le eléjük, s egy morcos bagoly állta el az útjukat.
„Ki jár errefelé ilyen későn?” kérdezte a bagoly mély hangon.
„Mi csak segíteni szeretnénk a fénykoszorúnak hazatalálni,” felelte Csillagkatica bátran.
A bagoly elmosolyodott. „Helyes válasz. Csak az haladhat tovább, aki nem fél a sötéttől, s tud másokon segíteni. Ti átmehettek.”
A kis csapat tovább repült, s hamarosan egy magas domb tetejére értek, ahol a csillagok közelebbinek tűntek, mint valaha. Ott, egy magányos holdvirág alatt állva, a fénykoszorú halkan megszólalt.
„Köszönöm, barátaim. De hogy hazajussak az égre, kell még egy próba: valakinek el kell engednie engem, pedig megszeretett.”
Csillagkatica szeme könnyes lett, de tudta, hogy amit tesz, az helyes.
„Szeretlek, fénykoszorú, de tudom, hogy a helyed a csillagok között van. Engedlek, hogy menj, amerre vágysz.”
A fénykoszorú ekkor magasra szállt, egyre fényesebben ragyogott, míg végül eltűnt az égen. Egy aranyló csillag hullott le onnan, s Csillagkatica szárnyán ragyogott tovább, hogy mindig emlékezzen erre a különös kalandra.
A szentjánosbogár boldogan világított. A bagoly messziről figyelte őket, s mindenki tudta, hogy a szeretet, a bátorság és a jóság mindig hazatalál.
Így volt, igaz volt, ez mese volt! Mert a szeretet és a jóság mindig ragyog, akár egy fénykoszorú az égen.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
