Egyszer volt, hol nem volt, egy napsütötte völgy mélyén, ahol a fák lombjai között madarak csiviteltek és a virágok illata betöltötte az erdőt, élt egy magányos tündér. Zafírnak hívták, mert szemei úgy ragyogtak, mint a tiszta kék égbolt. Bár a tündérek világa csodákkal volt teli, Zafír mégis gyakran érezte magát egyedül. Nap mint nap repkedett a fák között, összegyűjtötte a harmatcseppeket, gondozta a virágokat, de senkivel sem oszthatta meg örömét és bánatát.
Zafír szíve mélyén vágyott egy barátra, akivel együtt nevethet és játszhat. Néha megpróbált közeledni az erdő más lakóihoz, de a mókusok túl gyorsan elszaladtak, a madarak pedig félénken elrepültek. Így hát Zafír továbbra is egyedül töltötte napjait, mígnem egyszer különös dolog történt.
Egy borongós délután, amikor a felhők árnyéka táncolt a fák között, Zafír egy apró sírást hallott a páfrányok mögül. Óvatosan közelebb repült, és egy kis nyuszit talált, aki megsérült a lábán. A kis nyuszi félve nézett fel rá.
– Ne félj tőlem – szólalt meg Zafír halkan. – Segíthetek neked?
A nyuszi, aki Nyafi névre hallgatott, először habozott, de aztán lassan bólintott. Zafír óvatosan letérdelt mellé, s egy vékony fűszálból kötést font a lábára.
– Köszönöm, kedves tündér – suttogta Nyafi. – Senki sem segített még nekem így.
A tündér mosolyogva válaszolt.
– Szívesen, Nyafi. Szeretnél barátkozni velem?
Nyafi szeme csillogni kezdett, és óvatosan megfogta Zafír kezét.
Ettől a naptól kezdve Zafír és Nyafi elválaszthatatlanok lettek. Felfedezték együtt az erdő titkait, kergetőztek a réten, virágkoszorút fontak, s még a pataknál is úsztak. Egy napon, mikor a nap sugara játszott a víz tükrén, Nyafi megszólalt:
– Zafír, sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés barátkozni.
– Én sem – felelte a tündér boldogan. – Mindig féltem, hogy senki sem fogad el olyannak, amilyen vagyok.
A barátságuk azonban nem volt mindig könnyű. Egyik reggel, amikor a harmat még díszítette a leveleket, egy hatalmas szélvihar tört ki. Nyafi elveszett, és Zafír kétségbeesetten kereste.
– Nyafi, merre vagy? – kiáltotta az erdőbe.
– Itt vagyok, Zafír! – hallatszott egy halk hang a bokrok mögül.
A tündér azonnal odarepült, és meglátta, hogy Nyafi egy kidőlt fa alatt rekedt. Zafír nem habozott, minden erejét összeszedte, és légi varázserejével felemelte a fát annyira, hogy Nyafi kiszabaduljon.
– Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mondta Nyafi hálásan.
– A barátok mindig segítenek egymásnak – felelte Zafír, és átölelte a kis nyuszit.
A vihar után rájöttek, mennyire fontos, hogy bízzanak egymásban, és elfogadják egymás hibáit is. Zafír megtanulta, hogy nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szeressék. Nyafi pedig rájött, hogy nem kell félnie segítséget kérni, mert egy igaz barát mindig mellette lesz.
Azóta, hogy Zafír megtalálta Nyafit, az élete teljesen megváltozott. Többé már nem érezte magányosnak magát, mert tudta, hogy mindig van valaki, akihez fordulhat örömében és bánatában. Együtt nevettek, játszottak, és még az erdő többi lakója is közelebb mert menni hozzájuk, látva a barátságuk erejét.
Az erdő többé már nem volt csöndes és magányos, hanem tele lett kacagással, vidámsággal és szeretettel. Zafír és Nyafi megtanították mindenkit, hogy a legnagyobb csoda néha egy apró kedvességből, egy bátorító mosolyból vagy egy segítő kézből születik.
Így hát, ha valaha is magányosnak érzed magad, ne félj barátkozni és segíteni másokon, mert az igazi barátság sokszor ott kezdődik, ahol a legkevésbé számítanád.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
