Volt egyszer egy aprócska csiga, akit mindenki csak Tücsinek hívott az erdőben. Tücsinek nem volt különleges házikója, sem pöttyös ruhája, de egy valamiben biztosan különbözött a többi csigától: Tücsi folyton tüsszentett. Nem csak néha-néha, hanem reggeltől estig, minden bokor alatt, minden gombakalap mögött.
A többi csiga néha mosolygott Tücsire. – Tücsikém, te aztán igazán vidám csiga vagy, mindig csinálsz valami hangosat! – mondta egyszer Csillám, a fényes hátú csigalány. Tücsi csak tüsszentett egy nagyot válaszul: – Háp-csi! – majd pironkodva elbújt egy falevél mögé.
Egyik reggel Tücsi úgy ébredt, hogy az orra csiklandozott és már megint tüsszentenie kellett. – Háp-csi! Háp-csi! – szólt a hangja messze az erdőben. A rigó, aki a közeli ágon ült, meg is ijedt a nagy hirtelen hangzavartól. – Jaj, Tücsi, megint tüsszentesz? – kérdezte viccelődve. – Bizony, nem tehetek róla – felelte Tücsi szomorúan. – Már megint csiklandoz az orrom.
Aznap a csigák összegyűltek az erdei tisztáson. Ott volt Makkos, a bölcs csigapapa, aki mindig tudott valami okosat mondani. – Gyerekek, segítenünk kell Tücsinek, hiszen ő is a barátunk! – jelentette ki Makkos határozottan. – De hogyan? – kérdezte halkan Csillám. – Talán allergiás valamire – tippelte a kis Szellőcske. – Vagy megfázott! – vágta rá a mókus, aki éppen mogyorót rágcsált a közelben.
Tücsi csak állt és hallgatta a sok okos tanácsot. – Bárcsak elmúlna ez a sok tüsszentés – sóhajtott. – Kicsit már unom is. Szeretnék csendben sétálni, mint ti.
A barátai összedugták a fejüket. Elhatározták, hogy együtt kiderítik a furcsa betegség titkát. Először végignézték Tücsi házikóját. Nem volt ott semmi szokatlan, sem koszos, sem poros. Aztán elmentek a virágos rétre. – Talán a virágpor csiklandozza az orrod! – mondta Szellőcske. Tücsi óvatosan megszagolta a legszebb százszorszépet. – Háp-csi! – szólt a válasz.
Ezután következtek a fák kérgei, a mohás kövek, a vízcseppek – minden, amit csak el tudtak képzelni. Bármit próbáltak, Tücsi mindig tüsszentett. Végül Makkos azt javasolta, keressék fel az erdő bölcsét, az öreg bagolydoktort, Bagoly Bercit.
A kis csapat útra kelt. Mentek a sűrű erdőben, kikerülték a pocsolyákat, átbújtak bokrok alatt. Tücsi néha megállt, hogy tüsszentsen egyet-egyet, de a többiek türelmesen megvárták. Végül elértek Bagoly Berci fájához, aki éppen szundított.
– Berci bácsi, segíts, kérlek! Tücsi folyton tüsszent, és nem tudjuk, miért – mondta Csillám. – Hmmm… – morogta álmosan a bagoly. – Gyertek közelebb! Hadd nézzek Tücsi orrába!
Berci bácsi közel hajolt, hunyorított, majd elmosolyodott. – Hát, ez meg mi? – kuncogott. Egy pici tobozdarabka volt Tücsi orrában, amit valószínűleg egy régi játék során fújt oda a szél. – Ez bizony csiklandozhatta az orrod! – mondta kedvesen. Óvatosan kiszedte a kis tobozdarabot, Tücsi pedig nagyot sóhajtott. – Úgy érzem, most már nem kell tüsszentenem!
A barátai boldogan ugráltak körülötte. – Hurrá, Tücsi meggyógyult! – kiáltották. – Köszönöm, hogy segítettetek! – mondta hálásan Tücsi, és most először mosolygott szélesen. Attól a naptól kezdve Tücsi szabadon sétált az erdőben, csendesen, tüsszentés és szégyenlősség nélkül.
A barátai sosem felejtették el, milyen fontos, hogy segítsenek egymásnak, amikor baj van. Tücsi pedig megtanulta, hogy a barátság és a szeretet gyógyítja a legnagyobb bajokat is. Így éltek tovább boldogan az erdőben, egymást támogatva és nevetve.
Így volt, így nem volt, ilyen volt ez a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
