Egy kis faluban élt egy kutya, akit Bundásnak hívtak. Bundás nem volt különleges kinézetű, se nagy, se kicsi, se foltos, se egyszínű – épp olyan volt, mint bármelyik másik kutya. De Bundásnak volt egy titka, amit csak nagyon kevesen ismertek: ő volt az a kutya, aki a széllel játszott.
Egy nap, amikor a nap sugarai cirógatták a mezőt, Bundás kint szaladgált a házuk mögötti réten. Egyszer csak hűvös fuvallat simította végig a bundáját és játszani hívta. „Gyere velem, Bundás!” susogta a szél. Bundás csodálkozva nézett körül, de nem látott senkit, csak a fűszálakat, melyek hajladoztak.
„Ki vagy te?” kérdezte Bundás.
„Én vagyok a szél, a barátod,” suttogta a szél, „gyere, játsszunk egyet!”
Bundás boldogan ugrándozni kezdett. A szél cibálta a fülét, simogatta az orrát, s néha hirtelen erővel felkapott egy-egy elhagyott levelet és Bundás elé sodorta, hogy az üldözhesse. A játék vidám volt és izgalmas, s Bundás úgy érezte, mintha repülne.
Ahogy telt az idő, a játék csak egyre mókásabb lett. Egyik délután Bundás és a szél együtt indultak el a viharos mező felé, ahol a fák ágai hajladoztak, s a felhők gyorsan szaladtak az égen. Bundás először félt, hiszen a viharos szél erős volt, és olykor ijesztő, de a szél bátorította.
„Ne félj, Bundás, csak vigyázz rám, és én is vigyázok rád!” mondta a szél. Bundás halkan morrantott, aztán mégis elindult a szél után. Ahogy a hosszú fűben futott, a szél különböző hangokat játszott neki: hol susogott, hol fütyült, hol zúgott.
A mezőn több apró állattal is találkoztak: egy mezei egérrel, aki egy fűszál mögött rejtőzködött, egy kis sündisznóval, aki a szél elől gurult be egy kupac alá, és egy rigóval, aki a vihar előtt elbújt egy bokorban. Bundás mindenkin segített: az egérnek megmutatta a legjobb búvóhelyet, a süninek vitte egy kis avart, hogy melegedjen, a rigónak pedig bátorítóan csaholt, hogy ne féljen.
A játék egyre nagyobb lett, a szél már nemcsak leveleket, hanem kisebb ágakat is görgetett, s a madarak tollait is meglibbentette. Bundás megtanulta, hogy a szél erejét tisztelni kell, de együtt, bátorsággal még a legnagyobb vihart is át lehet játszani.
Egy este, amikor a nap már lebukott a domb mögött, Bundás fáradtan ült le egy bokor alá. „Köszönöm a játékot, szél barátom!” mondta lihegve. A szél halkan suttogott vissza: „Köszönöm, hogy rám hallgattál és segítettél a többi állatnak is. Ezért lettél igazi barátom.”
Attól a naptól kezdve Bundás minden nap találkozott a széllel, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb kalandokra indultak. Bundás minden kis állatot, akivel találkozott, segített és bátorított, ahogyan a szél is mindig vigyázott rá. A falu lakói csodálkoztak, hogy Bundás mindig vidám, és olyan, mintha titkot rejtegetne. De csak ő és a szél tudták, milyen nagy dolog a barátság és az önzetlen segítés.
A gyerekek, akik látták Bundást játszani a mezőn, gyakran kérdezték tőle:
„Bundás, hol tanultál ilyen bátran játszani?”
Bundás csak ugatott egyet, és a szél mindig odasuhant, hogy megpaskolja a fülét. A gyerekek pedig észrevették, hogy ha valakit segítenek, vagy bátorítanak, ők is érezhetik a szél simogatását.
Így lett Bundásból nemcsak a szél barátja, hanem mindenkié a faluban. Mert aki szeret, segít, és bátorít, annak mindig akad egy jó barátja, még ha az néha láthatatlan is.
Így volt, lehet, hogy igaz is volt, lehet, hogy nem – de ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
