Egy sűrű, illatos erdő mélyén élt egy apró manó, akit úgy hívtak, hogy Csepke. Csepke nem volt sem bátor, sem hangos manó, sőt, inkább csendes és magányos volt. Szerette az erdő párás reggeleit, a madarak énekét, és a mohapárnás rejtekhelyeket. Mégis, a szíve legmélyén olyan különös vágy élt benne, amit még ő sem értett: szerette volna, ha egy igazi barátja lenne, akivel együtt játszhatna, nevethetne, vagy csak hallgatna némán a fák ölelésében.
Egy nap, amikor az erdő fölé sűrű köd ereszkedett, Csepke egy ismeretlen fényfoltot pillantott meg a fák között. A fény nem volt vakító, inkább meleg és puha, mint egy puha takaró. A kíváncsiság erősebb volt benne, mint a félelem, így lassan odalopakodott.
A fény közepén egy különös lény álldogált. Szárnyai voltak, hófehérek és csillogók, haja aranyban játszott, és olyan mosolya volt, amitől Csepke szíve rögtön melegséggel telt meg. Az angyal, mert bizony az volt, észrevette a kis manót.
„Szia!” köszönt barátságosan. „A nevem Lilla. Ki vagy te és mit keresel itt?”
Csepke egy kicsit elszégyellte magát, de végül így szólt: „Csepke vagyok. Szeretek itt lakni, de néha úgy érzem, jó lenne, ha lenne egy barátom.”
Az angyal elmosolyodott, és leült a manó mellé a mohára. „A barátság a legszebb ajándék. Szeretnél játszani velem?”
Csepke arca kipirult az örömtől, és így kezdődött az első közös napjuk. Szaladtak a fák között, virágokból koronát fontak, hallgatták a tücskök muzsikáját, s még titkos manóbarlangokat is mutatott Lillának.
Ezután minden nap együtt játszottak. Együtt gyűjtöttek eperlevelet, segítettek a madaraknak fészket építeni, s a patak vizét is megtisztították, ha valami belepottyant. Volt, hogy összevesztek egy szedermalac miatt, de mindig sikerült kibékülniük, mert rájöttek, hogy a harag soha nem jó tanácsadó.
Egy este, amikor a csillagok különösen fényesek voltak, Lilla így szólt: „Tudtad, hogy a faluban élő emberek nem mindig látják az angyalokat és a manókat sem? Néha jól jönne egy kis segítség nekik.”
Csepke kíváncsi lett. „Mit tehetnénk értük?”
„Ha este elrejtünk egy mosolyt, egy kedves szót vagy egy jócselekedetet, az emberek szíve is melegebb lesz” – magyarázta Lilla.
Így hát minden este titokban segítettek. Volt, hogy a manó kitisztította a patakhoz vezető ösvényt, hogy a falusi gyerekek könnyen elérjék a vizet. Máskor Lilla láthatatlanul megsúgta a falu kislányának, hogy ne féljen az éjszakai árnyaktól, mert mindig van, aki vigyáz rá.
A manó és az angyal hamarosan észrevették, hogy a faluban vidámabbak lettek az emberek. Az öreg bácsi, aki mindig szomorúan üldögélt háza előtt, egyszer csak mosolyogva köszönt mindenkinek. A gyerekek bátrabban merészkedtek az erdőbe játszani, és este a felnőttek is énekszóval tértek haza.
Csepke szíve megtelt melegséggel. Már nem volt egyedül, hiszen minden nap ott volt mellette Lilla, az angyalbarát. Ráadásul a faluban élő embereket is közelebb érezte magához, hiszen ők is örültek a jónak, amit közösen vittek közéjük.
Egy este, amikor a tavaszi szellő finoman ringatta az ágakat, Csepke így szólt: „Köszönöm, Lilla, hogy barátom lettél. Nélküled sosem ismertem volna meg, milyen jó adni és szeretni.”
Lilla megsimogatta a manó fejecskéjét. „Te is sokat adtál nekem, Csepke. Megmutattad, hogy a jóság apró tettei is nagy boldogságot teremtenek. Ez a barátság igazi varázslat.”
Így hát Csepke soha többé nem érezte magát magányosnak. Barátságuk titka ott lebegett minden fuvallatban, minden mosolyban és minden segítő kézmozdulatban az erdőben és a faluban.
Így volt, úgy volt, talán igaz sem volt, de ilyen szép volt ez a mese! Hiszen a jóság és a barátság ott lakozik mindenki szívében – csak rá kell találni, és bátran megosztani másokkal.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
