Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi faluban, ahol a házak kicsik voltak, a kertek zöldek, és a folyó madárdaltól volt hangos. Ebben a faluban egy csodálatos reggelen különös kis liba született. Már a tojásból is úgy bújt elő, hogy csőrét mosolyra húzta, és amikor a többiek csak „gá-gá”-ztak, ez a kicsi liba halkan kacagott. A neve Lettike lett, mert mindenki tudta, ő az a liba, aki mindig nevet.
Ahogy Lettike nődögélt, a kacaja egyre hangosabb és vidámabb lett. Még a nap is mintha jobban sütött volna, amikor ő nevetett. Egyik nap a pajtásai megkérdezték tőle: „Lettike, miért nevetsz mindig? Hiszen még esik is az eső!” „Hát mert a pocsolyában ugrálni olyan mulatságos!” csipogta vidáman Lettike. „Nézzétek csak, milyen vicces, ahogy a víz felcsap!” A többiek először furcsállták, de aztán elkezdtek együtt kacagni vele.
A falusiak hamar észrevették, hogy Lettike nevetése különleges. Margit néni, aki mindig komoly volt, egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyogva nézi a liba mókázását. „Lám, lám, Lettike, te aztán jól tudsz nevetni,” mondta, és még a cirmos kandúr is nyávogva kacagni kezdett. Még Palkó, a szomszéd kisfiú is, akinek aznap eltört a csúzliját, elfelejtette bánatát, ahogy meghallotta Lettike vidám hangját.
De nem mindenki örült a kacagásnak. Berci, az öreg kutya, morcosan morgolódott: „Nem lehet itt egy kicsit csendben pihenni?” Lettike odasétált hozzá, és halkan megszólalt: „Gyere, Berci, próbáld ki, milyen jó nevetni!” Berci először csak morrantott, de amikor Lettike csiklandozni kezdte az orrát, végül ő is elnevette magát. A faluban mindenki csodálkozott, hiszen Berci nevetését még sosem hallották.
Egyik reggel Lettike úgy döntött, meglátogatja a szomorú Tóni bácsit, akinek elveszett a kedvenc kalapja. „Tóni bácsi, játsszunk egy kicsit!” csipogta. „De Lettike, én most nagyon szomorú vagyok,” sóhajtott Tóni bácsi. Lettike azonban nem tágított. Körbekacagta Tóni bácsi lábát, majd viccesen bukfencezett, míg végül Tóni bácsi is elmosolyodott. „Ejha, Lettike, veled nem lehet szomorkodni!” És láss csodát, ekkor a bokor alól előbújt a kalap is, mintha csak Lettike kacaja csalogatta volna elő.
Egyre több lakó kezdett Lettikével nevetni. A gyerekek együtt futottak utána a réten, és mindenki, akit csak megérintett a kacaja, boldogabb lett. Még a falu ludai is összegyűltek esténként, hogy hallgassák a nevetős libát. Lettike kacagása messze szállt, eljutott a szomszéd faluba is, ahol már várták, hogy vendégségbe menjen. „Lettike, te igazi csoda vagy!” mondták neki.
Egy napon Lettike egy kismadarat talált a fűben, aki nem tudott repülni. „Ne félj, kismadár, minden rendben lesz!” szólt hozzá kedvesen, és a nevetésével bátorította. A kismadár először félt, de ahogy Lettike vidáman kacagott, megerősödött a szíve, s végül felrepült az égre. Lettike megtanította mindenkinek, hogy ha mosolyogsz, könnyebb a világ, s a nevetés segíthet a bajban is.
Így hát Lettike, a mindig nevető liba, barátokat és boldogságot szerzett nemcsak magának, hanem a falunak is. A nevetésével elűzte a szomorúságot, és megtanította mindenkinek, hogy a jóság, a szeretet, és a vidámság minden nehézségen átsegít. Akár esett, akár fújt, Lettike sosem felejtett el nevetni, s mindenkit arra biztatott: „Nevess, s a világ veled nevet!”
Így volt, igaz volt, ilyen csodás mese volt Lettikéről, a libáról, aki mindig nevetett. Talán igaz is volt, talán nem – de jó hinni benne, hogy a szeretet és a nevetés csodákra képes.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
