Egyszer volt, hol nem volt, a sűrű mézes réten, ahol száz meg száz virág illatozott, megszületett egy apró méhecske. Nem volt ő nagyobb a többieknél, de mégis különleges volt valamiben: a szárnya kicsit csillogott, ha ráesett a napfény. Anyukája, a méhkirálynő így szólt hozzá: „Te leszel az én kis Csillag, hiszen úgy ragyogsz, mint a hajnal első fénye.”
Csillag, a kis méhecske, már egészen kicsi korától kezdve nagyon kíváncsi volt. Nézte a felhőket, ahogy tovaszállnak, és mindig arról álmodott, milyen lehet ott fent repülni, ahol a madarak járnak, sőt, még azon is túl, egészen a csillagokig.
Egy napon, amikor a többiek szorgosan gyűjtötték a virágport, Csillag odasurrant egy idős, bölcs méhéhez, akit Borókának hívtak. „Boróka néni,” kérdezte, „szerinted el lehet repülni a csillagokig?” Boróka mosolygott. „Talán, ha nagyon-nagyon bátor vagy, és a szíved tele van szeretettel, még az is sikerülhet!” Csillag elhatározta, hogy kipróbálja.
Elindult hát a réten. Találkozott Katicával, aki éppen pöttyös ruháját tisztogatta. „Hova sietsz ilyen vidáman, Csillag?” kérdezte Katica. „A csillagokig szeretnék repülni!” felelte Csillag. „Jaj, de hiszen az olyan messze van! Vigyázz magadra, és ha elfáradsz, pihenj egyet a fűszálon,” tanácsolta Katica.
Ahogy tovább haladt, utolérte egy izgága szöcske. „Én is megyek veled!” mondta. „De hát te ugrani tudsz, nem repülni,” nevetett Csillag. „Majd én ugrálok, te repülsz, és ha elakadunk, segítünk egymásnak,” mondta a szöcske. Így ketten indultak tovább, s minden bokor mögül új barát csatlakozott hozzájuk: egy cserfes pillangó, egy álmodozó hangya, és egy bölcs tücsök.
Útjuk során sok akadályba ütköztek. Egy alkalommal heves szélvihar támadt, s Csillag alig bírta tartani magát a levegőben. Szerencsére barátai megfogták a lábát, és együtt vészelték át a vihart. Máskor egy nagy, mély pocsolya állta útjukat, de a szöcske segített átugrani, a pillangó pedig szárnyával óvta Csillagot a cseppektől.
Végül egy domb tetején találták magukat, ahonnan láthatták, ahogy a naplemente színezi az eget. „Innen talán már csak egy ugrás a csillagokig!” mondta lelkesen Csillag. Barátai egyszerre bólintottak: „Próbáld meg, mi itt leszünk, és várunk rád!” Csillag becsukta a szemét, gondolt sok szeretetre, amit a barátaitól kapott, majd a levegőbe emelkedett.
Egyre magasabbra repült, a rét eltűnt alatta, a fák apró pontokká zsugorodtak. Csillag repült és repült, míg egyszer csak egy puha, fényes felhőn találta magát. Ott ült egy kedves csillagmanó, mosolygó arccal. „Szia, Csillag! Régóta vártalak,” mondta. „Honnan tudtad, hogy jövök?” kérdezte ámulva a méhecske. „Aki szeretettel a szívében repül, azt mindig ide vezeti az útja,” mondta a csillagmanó.
A csillagmanó megmutatta Csillagnak az éjszakai eget, ahol a csillagok táncolnak, és minden pici fénypontban ott rejtőzik egy-egy álom, jókívánság. „Vissza kell menned a barátaidhoz és elmondani, mit láttál. Mindenkinek szüksége van egy kis csillagfényre,” mondta a manó.
Csillag boldogan tért vissza a rétre, ahol barátai aggódva várták. „Csillag! Hogy vagy? Sikerült?” kérdezték mind egyszerre. „Sikerült! A csillagok között jártam, és megtanultam, hogy a szeretet és a barátság visz el a legtávolabbi helyekre is!” kiáltotta büszkén.
Ettől a naptól kezdve Csillag minden reggel egy kis csillagfénnyel ébresztette a rét lakóit, elmesélte nekik, milyen csodákat látott, és megtanította mindenkinek, hogy a szeretet az, ami igazán messzire repít.
Így történt hát, hogy egy kíváncsi, bátor kis méhecske csillagokig repült, s közben rájött, hogy a legnagyobb kincs a világon a szeretet és a jó barátok.
Hát így volt, igaz is volt, mese is volt, talán igaz se volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
