A napfény szívében lakott egy apró tündér, akit Napsugárkának hívtak. Az otthona nem más volt, mint egy aranyló, meleg fénysugár, amely minden reggel végigsimította a virágokat, s megcsiklandozta az álmos leveleket. Napsugárka a fény legmélyén, annak szívében élt, ahová csak a legboldogabb sugarak juthattak el. Lakhelye tágas volt, puha, mint a legfrissebb bárányfelhő, és illatos, mint a reggeli harmatban fürdőző százszorszépek.
Ott, ahol a napfény a legmelegebb és legfényesebb, ott lebegett Napsugárka, és mosolygott a világra. Neki az otthona nem egy házikó volt, vagy egy fa odva, hanem maga a ragyogás, a melegség, amit mások csak érzéssel, ő pedig látvánnyal is átélt. Néha a madarak csodálkozva nézték, amikor a napsugarak között táncolt.
Egy napon Kankalin, a kíváncsi kismadár így szólt hozzá: „Napsugárka, miért éppen itt laksz, a napfény szívében? Miért nem a lombok között, mint én?”
A tündér elmosolyodott, és szelíden válaszolt: „Azért választottam ezt az otthont, mert itt a legkönnyebb szeretni és jónak lenni. A napfény mindenkit átölel, még a legszomorúbb virágot és a legfáradtabb bogarat is. Szeretek ott élni, ahol mindenkit meleg fény vesz körül.”
Kankalin elgondolkozott. „És ha borús az ég, és eltűnik a napfény, hol laksz akkor?”
Napsugárka nevetett. „A napfény szíve nem csak az égen van, hanem minden kis szívben, ahol szeretet lakik. Ilyenkor beköltözöm a gyermekek mosolyába, vagy a barátságos pillantásokba.”
A napfény szívében lakni azt is jelentette, hogy Napsugárka ismerte a fény varázsát. Tudta, hogyan lehet a leghidegebb reggelt is felmelegíteni egy derűs kacagással, vagy hogyan lehet a legszomorúbb esőcseppet is táncra perdíteni egy vidám dallammal. A napfény szívében minden varázslat a szeretetből fakadt, mert a fény nem más, mint apró szeretet-cseppek milliói.
Egy reggel, amikor a háztetőket még harmat díszítette, egy kis virág sírdogált a kert szélén. „Nem növök elég magasra, nincs erőm kinyílni!” – panaszkodott.
Napsugárka odalibbent hozzá, és csendben megsimogatta a virág levelét. „Ne félj, a napfény mindenkit elér. Addig maradok melletted, amíg bátor nem leszel kinyílni!”
A virág lassan felemelte a fejét, és érezte, ahogy a meleg fény átjárja. „Köszönöm, Napsugárka, már nem félek!” – lehelte boldogan, és kinyílt, hogy ő is része lehessen a világ szépségének.
Így telt Napsugárka minden napja. Hol egy madarat vigasztalt, hol egy kisgyermek arcára csalt mosolyt a napsütéssel. Mert ő tudta, hogy a legnagyobb csoda a világon a szeretet, és hogy mindenki megérdemli, hogy fény vegye körül, akár kicsi, akár nagy, akár vidám, akár bánatos.
A napfény tündérétől mi is sokat tanulhatunk. Azt, hogy a fény és a szeretet ott van mindenhol, csak meg kell látnunk. Néha egy ölelésben, máskor egy kedves szóban, vagy egy mosolyban bújik meg. Ha nyitott szívvel élünk, észrevesszük a mindennapok apró csodáit, és mi magunk is fényt vihetünk mások életébe.
Az is tanulság, hogy sosem vagyunk egyedül. Ha néha el is bújik a nap, a szeretet fénye akkor is ott él bennünk és körülöttünk. Legyünk jók, szeressük egymást, és ne felejtsük el, hogy mindenki lehet egy kicsit Napsugárka mások számára.
Így esett, így volt, ez volt a mese! Talán igaz volt, talán nem, de szép mese, az biztos.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
