Egyszer volt, hol nem volt, egy kedves, aprócska falu, ahol mindenki ismerte egymást. A házak piros tetői között szorgos emberek éltek, akik szerették a kertjükben nevelgetni a virágokat, a gyerekek pedig csillogó szemmel játszottak a zöld réteken. Egy nap, amikor már csak a gólyák kopogtak a háztetőkön, különös dolog történt. Egy selymes szőrű, barna kutya jelent meg a falu szélén. Vidáman csóválta a farkát, és a falusiak kíváncsian nézték.
“Elveszett vagy, kiskutya?” kérdezte Marika néni, aki mindig friss kiflivel etette a madarakat.
A kutya mintha megértette volna, és játékosan ugrálni kezdett körülötte. Az emberek hamar megszerették őt, és Mókának nevezték el, mert mindenkit megnevettetett. Hamarosan Móka lett a falu kedvence, s mindenhol ott volt, ahol öröm vagy bánat érte az embereket.
Teltek-múltak a hetek, s a falu lakói egyre jobban megszerették Mókát. Egyik este azonban furcsa zajok hallatszottak az erdő felől. A szél hozta magával a sötét suttogást, a fák levelei úgy zizegtek, mintha valaki járna közöttük. A falubeliek nyugtalanul zárták be ablakaikat.
“Valami baj lesz, érzem a csontjaimban,” motyogta Jóska bácsi.
Másnap reggel a falu szélén rémült tyúkok futkostak. A baromfiudvar ajtaja tárva-nyitva állt, s a nyomok egyenesen az erdőbe vezettek. Róka járhatott a faluban! A gyerekek félelmesen bújtak szüleikhez, hiszen sosem láttak ilyen nagy bajt.
Senki sem merte megközelíteni az erdőt. De Móka nem félt. Amint meghallotta a rémült csirkék csipogását, ugatva szaladt az udvarba.
“Ne menj, Móka!” kiáltott utána Marika néni, de Móka már eltűnt a bokrok között.
Az erdő mélyén sűrű sötétség honolt, s a kutya orra a földhöz tapadva követte a róka illatát. Hirtelen a bokrok között meglátta a ravaszdi szőrmókot, aki épp egy pipiske után kajtatott. Móka bátran ugatni kezdett, s a róka megijedt. A falu kutyája nem hagyta annyiban; körülugrálta a rókát, csaholt, míg az végül elszaladt, vissza az erdő mélyébe.
Ezalatt a falu népe izgatottan várta, mi történik. “Vajon visszajön Móka?” kérdezték egymástól aggódva.
Nem telt bele sok idő, s a bátor kutya diadalmasan tért vissza, mögötte a megmentett csirkékkel. A gyerekek örömmel futottak felé, s a tyúkos udvar ismét megtelt élettel.
A falubeliek hálásak voltak Mókának. “Nélküled most nagy bajban lennénk!” mondta hálásan Jóska bácsi, s megsimogatta a kutya fejét.
De a veszély nem múlt el teljesen. Másnap este sötét felhők gyűltek a falu fölé, s vihar készülődött. Hirtelen villám csapott a régi pajtába, s tűz csapott fel az éjszakában. A lakók riadtan rohantak ki házaikból.
“A pajta ég!” kiáltotta valaki.
Móka ismét elsőként ért a helyszínre. Ugatva futott a házak között, ébresztette azokat, akik még nem tudtak a bajról. A falubeliek vödrökkel siettek a kúthoz, s hamarosan mindenki együtt oltotta a tüzet, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok. Móka ott sürgött-forgott közöttük, segített, ahol csak tudott, bátorított mindenkit vidám csaholásával.
A végén, amikor a tűz kialudt, az emberek fáradtan, de boldogan ölelték meg egymást.
“Ha Móka nem ébreszt fel minket, most mindent elvesztettünk volna!” mondta Piroska néni, s könny csillant a szemében.
A vész elmúltával a falu nagy ünnepet rendezett. Mókának saját kis házikót építettek, s minden gyerek vitt neki valami finomat. A felnőttek elhatározták, hogy ezentúl jobban figyelnek egymásra, s minden nehézséget összefogva oldanak meg. Móka pedig csillogó szemmel ült közöttük, s boldogan csóválta a farkát.
A falu népe megtanulta, hogy bátorság, segítőkészség és szeretet mindennél fontosabb. Móka nemcsak a falu megmentője lett, hanem igazi barát is, akire mindig számíthattak.
Így volt, igaz volt, mese volt! Aki nem hiszi, járjon utána!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
