Volt egyszer egy piciny erdei manó, akit Zsömikének hívtak. Zsömike nem volt olyan, mint a többi manó, hiszen neki volt egy különös kis félelme: rettentően tartott a hóeséstől. Bármilyen bátor is volt más dolgokban, ha fehér hópelyhek kezdtek hullani az égből, Zsömike azonnal bebújt a manólak ablak alatti sarkába, és onnan figyelte, ahogy mindent belep a hó.
A többiek szerették a havat, hógolyóztak, hóembert építettek, sőt, még hóangyalkát is csináltak a tiszta fehérségben. Csak Zsömike maradt mindig bent a melegben, szívében egy kis szomorúsággal, hiszen szerette volna kipróbálni a hóban játszást, de valahogy a félelem mindig erősebb volt.
Egy téli reggelen, amikor az első havazás megérkezett, Zsömike éppen egy meleg kakaót kortyolgatott. Egyszer csak halk suttogást hallott az ablaknál. Kipp-kopp, kopogott valaki az üvegen. Zsömike odament, és meglátta Málna manólányt és Picur nyuszit, akik kint álltak piros fejfedőben és fehér sálban.
– Gyere, Zsömike! – kiáltotta Málna vidáman. – Gyönyörű a hó! Hógolyózni fogunk Picurral!
– Én… én inkább maradnék bent – válaszolta Zsömike csendesen, és kissé elfordította a fejét. – A hó hideg és… félek, hogy elcsúszok vagy elázom.
Málna és Picur értetlenül néztek egymásra, de nem adták fel. Visszasétáltak, hogy kitaláljanak valamit, amivel bátorságot adhatnak Zsömikének. Másnap reggel a barátok újra kopogtattak, de ezúttal valami egészen különlegeset hoztak magukkal: két puha kesztyűt, egy meleg sálat és egy aprócska, kék színű korcsolyát.
– Nézd csak, Zsömike! – lelkendezett Picur. – Ezeket neked hoztuk, hogy ne fázz! Megígérjük, hogy fogjuk a kezed, nem hagyunk elcsúszni!
Zsömike meglepődött, és szíve gyorsabban kezdett dobogni. Megpróbált mosolyogni, de a félelme még mindig ott motoszkált benne. Gondolkodott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt:
– Jó… megpróbálom, de csak ha ti velem maradtok.
A barátai boldogan bólogattak, és együtt segítettek Zsömikének felvenni a meleg ruhákat. Lassan, óvatosan kiléptek a havas udvarra. Zsömike eleinte csak a cipőjét nézte, ahogy a hóba ér, és minden lépésnél egy kicsit szorongott. De Málna fogta a bal kezét, Picur pedig a jobbat, és együtt sétáltak a hóban.
– Nézd, Zsömike! – kiáltott fel Málna, és egy hógolyót formált. – Ez nem is olyan ijesztő, ugye?
Zsömike félve, de nevetve megérintette a hópelyheket. Észrevette, hogy a keze kellemesen meleg marad a kesztyűben, és a hópelyhek puhán hullanak az orrára. Egyre bátrabb lett, és egyszer csak már ő is dobott egy hógolyót Picur felé.
A következő napokban Zsömike egyre többet mert kint játszani. Megtanulta, hogy a hó nem csak hideg, hanem gyönyörű is, és sok kedves pillanatot lehet átélni benne. Hamarosan már ő volt az első, aki kitalált új játékokat a hóban, és a többiek is csodálták, milyen ügyes lett.
Egy este, mikor már lement a nap, Zsömike odament barátaihoz, és így szólt:
– Köszönöm, hogy segítettetek legyőzni a félelmemet. Most már tudom, hogy a hó nem is olyan ijesztő, ha veletek vagyok.
Málna átölelte Zsömikét, Picur pedig ugrált örömében.
– Mindig melletted leszünk! – mondták egyszerre, és együtt nézték, ahogy a csillagok fénylenek a havas táj felett.
Így történt hát, hogy Zsömike, a kis manó, megtanulta: a félelmeket néha csak szeretettel és segítséggel lehet legyőzni, és hogy bátornak lenni azt is jelenti, hogy merünk segítséget kérni és elfogadni.
Ez volt hát Zsömike története, aki félt a hóeséstől. Így volt, vagy nem volt, egy igazán szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
