Az erdő szélén, egy mohos fatönk tövében élt egy kis bocs. Senkije sem volt, csak a saját árnyéka és egy kopott, sárga falevél, amit kincsként őrzött. A többiek messziről elkerülték, mert a bocs mindig morgott, ha valaki a közelébe ment. Így telt minden napja: egyedül, csendben, kicsit szomorúan.
Egy reggel azonban, amikor a harmat még gyöngyökként csillogott a fűszálakon, a bocs kiballagott az erdő szélére. Nézte a madarakat, amint vidáman csicsergő csapatban kergetőztek, és a mókust, ahogy a barátaival diót gyűjtött. Sóhajtott egy nagyot, és halkan azt mormolta: Bárcsak nekem is lenne valakim, aki szeret… De hát ki szeretne engem, amikor én sem tudom, hogyan kell szeretni?
A bocs szíve mélyén nagyon vágyott a szeretetre. Sokszor ábrándozott arról, milyen lehet együtt nevetni valakivel, vagy megosztani egy finom mézes kenyeret. De minden alkalommal, amikor valaki közeledett hozzá, a félelmei felülkerekedtek. Attól tartott, hogy kinevetik vagy megbántják. Ezért inkább morcosan elzavarta a többieket.
Egy napsütéses délután azonban furcsa neszre lett figyelmes. A bokrok mögül egy kis nyuszi kukucskált rá hatalmas, kíváncsi szemekkel. – Szia, bocs – szólította meg félénken. – Nem szeretnél velem játszani?
A bocs először csak duzzogva fordult el, de a nyuszi nem adta fel. Lassan közelebb merészkedett, és leült a bocs mellé. – Tudod, én is voltam már egyedül – mondta halkan –, de megtanultam, hogy a barátság és a szeretet mindent szebbé tesz. Nem próbálnád ki?
A bocs először nem értette, mit jelent ez a szó, hogy szeretet. – Az mi? – kérdezte csodálkozva. – Hát, amikor odafigyelünk egymásra, segítünk, ha baj van, és örülünk együtt – magyarázta a nyuszi. – És ha szeretünk valakit, akkor nem bántjuk, hanem megöleljük, ha szomorú.
A bocs szeme elkerekedett, mert sosem gondolt erre. Egész nap együtt játszottak, kergetőztek, bujócskáztak, még egy kis mézet is megosztottak. Este, mikor elbúcsúztak, a bocs szíve melegségbe burkolózott.
Másnap reggel a bocs izgatottan várta, hátha újra találkozik a nyuszival. És nem csalódott, mert hamarosan megérkezett a nyuszi, vele pedig a cserfes mókus és egy halk szavú őzike is. – Gyere velünk, bocs! – hívták vidáman.
A bocs még mindig kicsit félszegen, de már kíváncsian csatlakozott hozzájuk. Játszottak, énekeltek, és amikor a mókus elesett, a bocs segített neki felállni. – Köszönöm, bocs! – mosolygott rá a mókus. – Látod, milyen jó együtt lenni? – kérdezte a nyuszi, és a bocs bólintott.
Ahogy teltek a napok, a bocs egyre bátrabb lett. Már nem morgott, hanem nevetett, segített és vigyázott a barátaira. Egyszer, amikor a kis őzike sírt, mert elvesztette a kedvenc tobozát, a bocs addig keresgélte a bokrok alatt, míg meg nem találta. Az őzike hálásan ölelte meg.
A bocs szíve megtelt örömmel. Rájött, hogy a szeretet nem valami bonyolult dolog: elég egy kedves szó, egy ölelés, vagy az, ha odafigyel a másikra. És ahogy ő is szeretni kezdett, egyre több barátja lett, és már nem érezte magát magányosnak.
Egy este, amikor a nap már lebukott a fák mögött, a bocs a barátaival együtt nézte a csillagokat. – Köszönöm, hogy megtanítottatok szeretni – mondta halkan. A nyuszi mosolyogva válaszolt: – Mi is sokat tanultunk tőled, bocs. Hiszen mindenki meg tud tanulni szeretni, ha van, aki megmutatja neki az utat.
És innentől kezdve a bocs már nem csak egyedül ücsörgött a fatönk mellett, hanem mindig volt mellette valaki, akivel megoszthatta a nap örömeit, bánatait.
Így volt, vagy nem volt, ilyen volt ez a mese! A kis bocs megtanulta, hogy a szeretet mindenki szívében ott lapul, csak engedni kell, hogy előbújjon. És ha szeretünk, sosem vagyunk igazán egyedül.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
