Volt egyszer egy kisnyúl, akit Borikának hívtak. Borika egy csöndes, zöldellő erdő szélén élt a családjával egy puha, mohával bélelt kotorékban. A kisnyúl kíváncsi tekintetű, fehér bundájú, hosszú fülű volt, akinek nagyon szerettek a testvérei, és az anyukája igazi szeretettel gondoskodott róla. Borika imádott játszani a réten, ugrándozni a pillangók után, és virágot gyűjteni az anyukájának.
Egyik reggel, amikor a napfény csak úgy csillogott a fűszálakon, Borika boldogan szaladt ki a mezőre. – Ma különleges napom lesz! – gondolta magában, és máris tervezgetni kezdte, milyen izgalmas dolgokat fog csinálni. Ahogy éppen a kedvenc pitypangja után szaladt, valami furcsa zaj ütötte meg a fülét az erdő mélyéről.
Borika kíváncsian megállt hallgatózni. Először csak neszeket hallott, aztán gallyak roppanását, majd egy hatalmas, sötét árnyék suhant el a bokrok között. – Vajon mi lehet ez? – suttogta remegő hangon, és gyorsan visszaszaladt a kotorékához. Otthon elmesélte az anyukájának, hogy valami nagy és ijesztő dolog van az erdőben.
Az anyukája óvatosan megsimogatta a fejét. – Ne félj, Borika, az erdő tele van meglepetésekkel. De ha okosak vagyunk, semmi bajunk nem eshet. – Borika azonban nem tudott megnyugodni. Este sem tudott aludni, mert a furcsa árnyék járt az eszében.
Másnap reggel Borika elhatározta, hogy a végére jár a titokzatos árnyéknak, de tudta, hogy ezt egyedül nem meri megtenni. Elindult hát, hogy segítséget kérjen a barátaitól. Találkozott Lonci mókussal, aki épp makkot gyűjtött a tölgyfa alatt.
– Lonci, te hallottál valami furcsát az erdőben? – kérdezte Borika.
– Igen, tegnap este én is láttam egy nagy, szürke foltot a fák között. Szerintem együtt bátrabbak leszünk – felelte Lonci, és csatlakozott Borikához.
Útközben csatlakozott hozzájuk Cili, a cickány is, aki mindig mindenről tudott valamit. – Én hallottam, hogy a nagy barna medve most ébredt fel a téli álomból, lehet, hogy őt láttátok – mesélte Cili. Borika egyre jobban félt, de kíváncsisága erősebb volt, mint a félelme.
A három kis barát elindult az erdő mélyére. Egyre sűrűbb lett a bozót, madarak csicsergése tompult, csak a szívük dobbant izgatottan. Hirtelen hatalmas morgást hallottak, s a fák között meglátták a nagy barna medvét. Mindannyian megálltak, még levegőt is alig mertek venni.
Borika összeszedte a bátorságát, és megszólította a medvét. – Jó napot kívánok, Medve bácsi! Bocsánat, hogy megzavarjuk, csak nagyon megijedtünk, amikor láttuk az árnyékát.
A medve ránézett a kis csapatra, majd elmosolyodott. – Ne féljetek, kicsikéim! Nem akarok bántani senkit. Csak éhes vagyok, és mézet keresek. Régen jártam már ezen a réten.
Lonci mókus bólintott. – Tudok egy fát, ahol sok finom mézet találsz! Elvezetlek oda, ha szeretnéd. Így legalább mi is nyugodtan játszhatunk újra a mezőn.
A medve hálásan megköszönte, és együtt mentek el a mézes fához. Borika nagyon büszke volt magára, hogy nem futott el, hanem barátságosan szólt a medvéhez. A barátok megtanulták, hogy sokszor a félelmetes dolgok mögött is csak egy kis segítségre vagy kedvességre vágyó barát rejtőzik.
Hazafelé Borika szíve megkönnyebbült, és boldogan szaladt haza anyukájához.
– Anyu, ma igazán bátor voltam! – mesélte lihegve. – Megismerkedtünk a medvével, és kiderült, hogy nem is kell tőle félni, csak segíteni kellett neki.
Anyukája büszkén ölelte meg. – Látod, Borika, a bátorság és a kedvesség mindig segít, ha bajba kerülsz. Ne feledd, sosem vagy egyedül, a barátok mindig segítenek egymásnak.
Borika aznap este mosolyogva aludt el. Álmában újra a réten ugrándozott, és tudta, hogy akármilyen nagy vagy furcsa dolog jön az erdőbe, a szeretet és a barátság mindent megold.
Így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem – de ilyen szép mesékben mindig a szeretet és a bátorság győzedelmeskedik!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
