Az erdő szélén, egy kicsi faluban élt egy kisfiú, Ábel. Egyik délután, amikor sötét felhők gyülekeztek az égen, Ábel az ablakban ült, és kíváncsian figyelte, hogyan gyűlnek a felhők egyre sűrűbben. Hirtelen az első esőcsepp koppant az ablaküvegen.
– Vajon honnan jönnek az esőcseppek? – tűnődött Ábel hangosan.
Ekkor halkan megszólalt egy vékony, csilingelő hang az ablak párkányán.
– Mi vagyunk az esőcseppek, Ábel! Éppen most indulunk a titkos táncunkra. Szeretnéd hallani a történetünket?
Ábel csodálkozva nézett körül, és egy picike, fénylő cseppet vett észre az ablakon. Táncolt, pördült, és közben vidáman csevegett.
A mi utunk magasra vezet – kezdte a csepp. – A Nap sugarai felmelegítik a tavakat, patakokat, és mi párává válunk. Felrepülünk a felhőkbe, s ott bujkálunk, amíg újra cseppek nem leszünk. Ez a mi titkos útvonalunk: a tó tüköréről egészen az ég tetejére, majd a földre vissza.
Ábel ámulva hallgatta a légköri varázslatot.
– És hogy születtek, hogyan lesztek ilyen szép kis gömböcskék? – kérdezte kíváncsian.
– Ott fent, a felhőben – felelte a csepp –, egy parányi porszem köré gyűlünk. Sok pici pára találkozik, összefogunk, és formálódunk, amíg elég nagyok nem leszünk, hogy aláhulljunk. Egyetlen csepp sem lenne ilyen szép gömbölyű, ha nem kapaszkodna össze a testvéreivel!
Ahogy az esőcseppek elérték a felhő szélét, halkan suttogva elkezdtek lefelé táncolni a széllel.
– Figyelj csak, Ábel, most indul a tánc! – nevetett a csepp.
A cseppek pörögtek, forogtak, néha egymáshoz koccantak, majd elváltak, mint a jó táncosok. Némelyikük összeölelkezett egy pillanatra, aztán újra külön váltak. Volt, amelyik lassabban ereszkedett, másik gyorsabban. A légáramlatok úgy fújták őket jobbra-balra, mintha valami láthatatlan karmester vezényelné a dallamukat.
– Mi így táncolunk együtt, soha nem vagyunk egyedül – súgta az ablaküveghez csapódó csepp.
Ábel leült a puha szőnyegre, és hallgatta az eső kopogását. Mintha apró dobok, cintányérok és triangulumok szólaltak volna meg az ablakon túl.
– Milyen csodás zene! – kiáltott fel.
Az esőcseppek nevetve válaszoltak:
– Minden táncunkhoz saját muzsika tartozik. Amikor zuhogunk, erősebb a ritmus, mint amikor csak csendesen szitálunk. A háztetők, fák levelei, ablakok mind-mind a zenekar részei. Az eső zenéje mindenkit megnyugtat.
A kisfiú szeme lassan lecsukódott, miközben hallgatta a cseppek vidám énekét. Álmában ő is táncolt a cseppekkel, felhők között lebegve, majd földre hullva.
Reggel, amikor Ábel felébredt, az ablaküvegen még megcsillant egy-két vízcsepp. A nap már kisütött, és szivárvány ragyogott az égen.
– Köszönöm, esőcseppek, hogy megmutattátok a táncotokat! – súgta mosolyogva.
A cseppek halkan visszasúgtak:
– Ne feledd, Ábel, a mi táncunkban mindenki fontos. Összefogva vagyunk erősek, együtt zenélünk, együtt éltetjük a földet. Sosem vagy egyedül, ha szeretettel figyelsz másokra!
Ábel boldogan szaladt a kertbe, hogy a friss, illatos földön táncoljon egy kicsit az elszálló cseppek emlékére.
Így volt, igaz volt, mese volt! Az esőcseppek titkos tánca megtanít minket arra, hogy együtt mindig többek vagyunk, mint külön. Ha segítjük egymást, figyelünk a másikra, észrevehetjük a világ apró csodáit is. Mert szeretetben, összefogásban mindig ott rejtőzik a varázslat.
Így volt, így nem volt, ilyen mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
