Egy szép tavaszi hajnalon a falu szélén, a nádas mellett, egy különleges kis liba bújt ki a tojásból. A neve Lili lett, s mindenki csodájára járt, mert a pelyhes, sárga csibe lábai termetesebbek voltak, mint a testvéreié. Ahogy Lili csipogva botladozott az udvaron, az anyukája, Liba mama csak mosolygott.
„Nézd csak, milyen ügyesen lépkedsz, Lili!” mondta büszkén.
Lili boldogan totyogott a többiek után, ám ahogy lépett, mindenütt hatalmas sárfoltokat hagyott maga után. A kicsi csőrű barátja, Picur, ámulva nézte a nagy libalábakat.
„Lili, hogy lehet, hogy ilyen nagy a lábad?” kérdezte egy napon.
„Nem tudom, de szeretek sétálni vele!” csipogta Lili vidáman, és meglobogtatta a szárnyait.
Először senki sem törődött a nagy lábnyomokkal. De egy reggel a falu gyerekekkel és állatokkal teli utcáján hatalmas pocsolyákat találtak, amik mint egy titokzatos térképet, végigvezettek a falun.
A boltos néni csóválta a fejét: „Hát ki hagyhatott ekkora lábnyomot az ajtóm előtt?”
A kiskutya, Mázli, ugrándozva próbálta beleilleszteni a tappancsát a hatalmas nyomokba, de még három barátjával együtt sem töltötték ki. A gyerekek izgatottan susmorogtak: „Talán egy óriás jött el hozzánk éjjel?”
Mindenki törte a fejét a rejtélyen. Végül Teri néni, aki mindig mindent észrevesz, odasétált a nádashoz, ahol a libák laknak. Ott szemtanúja lett, ahogy Lili, a kis liba, egy hatalmasat lépett a sárba, és éppen akkora nyomot hagyott, mint amit a falu utcáján láttak.
„Ó, hát megvan a rejtély nyitja!” kiáltotta fel.
Ezek után, ahol csak Lili megjelent, mindenki róla beszélt. Eleinte volt, aki panaszkodott.
„Nézd csak, Lili már megint összesározta az udvart!” méltatlankodott a szomszéd tyúk.
De a gyerekek hamar rájöttek, hogy Lili lábnyomaiban nagyon jó játszani. Ugróiskolát rajzoltak a nagy nyomok köré, sőt, Mázli is tanult úszni a libaláb hagyta pocsolyákban. Lili, aki eleinte szégyellte a nagy lábát, egyre bátrabb lett.
Egy napon a kis liba sírva ült a tóparton. „Bárcsak kisebb lenne a lábam!” sóhajtotta.
De akkor odament hozzá Picur és azt mondta: „Nekem tetszik, hogy más vagy. Nélküled nem lenne ennyi móka!”
A faluban szép lassan megváltozott a hangulat. Már nem bosszankodtak a nagy lábnyomok miatt, hanem inkább örültek annak, hogy Lili egyedi és különleges. Ő lett a gyerekek kedvenc játéktársa, aki mindenkit megnevetett, és mindig segített, ha valaki bajba került.
Egy esős napon például az egyik kismadár a pocsolya túlsó partján ragadt. Senki sem tudott segíteni, de Lili a nagy lábával egyszerűen átsétált, és a hátán átvitte a kis barátot a családjához.
A falu lakói rájöttek, hogy Lili különlegessége örömet is hoz. A szülők is mesélni kezdték esténként: „Ne feledd, mindenki más valamiben, és ettől szép a világ!”
Lili pedig egyre büszkébb lett magára és a lábnyomaira. Boldogan totyogott a többiekkel, s mindenkit szeretettel fogadott maga körül. Minden napra jutott egy kis nevetés, egy nagy ugrás, vagy egy vidám játék a sárban – mindezt Lili túl nagy lábnyomainak köszönhették.
Így lett a falu legboldogabb és legkedvesebb libája az, aki egykor túl nagy lábnyomot hagyott maga után.
Így volt, vagy nem volt, az biztos, hogy ez egy olyan mese, amelyben a különlegesség és a szeretet mindennél fontosabb.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
