Egy hideg téli reggelen különös csend borult a kis falura. A hó vastagon takarta a háztetőket, s a kertekben minden fehérbe öltözött. A falu szélén, a nagy réten három kisgyerek, Anna, Marci és Bence álldogáltak piros orral, vastag kesztyűben. Együtt szorgalmasan görgették a hólabdákat, ahogy mindig szokták, amikor nagy a hó. Aznap azonban valami különlegeset terveztek: szerettek volna egy vidám, táncoló hóembert készíteni, olyat, aki sosem unatkozik.
A gyerekek nagy nevetgéléssel építették fel a hóembert három hatalmas hógolyóból. Anna sárgarépát tett orrának, Marci fekete kavicsokkal rajzolt szájat és ragyogó gombszemeket, Bence pedig egy régi, piros sálat tekert a nyakába. Amikor elkészültek, Anna halkan odasúgta: „Bárcsak életre kelne, és velünk táncolna!” Ebben a pillanatban különös dolog történt: a hóember lassan kinyitotta a szemét, és hatalmas mosollyal szólt hozzájuk: „Sziasztok, gyerekek! Szeretnétek velem táncolni?”
A gyerekek először megijedtek, de a hóember olyan kedves volt, hogy hamar felbátorodtak. „Tényleg tudsz táncolni?” kérdezte Marci. „Persze!” nevetett a hóember, és megforgatta a sálját, majd körbefordult a réten. A gyerekek kacagva csatlakoztak hozzá, és máris táncra perdültek a hóban.
A hóember minden reggel várta a gyerekeket a réten. Együtt lépdeltek, pörögtek, ugráltak, és még hóangyalt is készítettek, amikor elfáradtak. Egy alkalommal a hóember észrevette, hogy a szomszéd ház ablakából Lili, egy kislány szomorúan figyeli őket. „Miért nem jössz ki hozzánk?” kérdezte a hóember, de Lili csak megrázta a fejét, mert félt, hogy kinevetnék.
Anna és Bence odamentek Lilihez. „Gyere velünk, nagyon kedves a hóember, és vele még a tánc is könnyű!” Győzködték, mire Lili bátortalanul kilépett a hóba, és csatlakozott a játékhoz. A hóember óvatosan megfogta a kezét, és együtt indultak a hóban körbe-körbe. Lili arca hamarosan ragyogott az örömtől.
A hóember híre gyorsan terjedt, és egyre többen jöttek el a faluból, hogy vele táncoljanak. Csatlakozott még Palkó, aki mindig csendes volt, de a hóember mellett ő is megtanult nevetni és forogni. Még a régi tanító néni is megállt egy percre, és mosolygott a friss levegőn ugrándozó gyerekeken.
Ahogy múltak a napok, a tél is lassan gyengülni kezdett. Egy reggel a nap különösen melegen sütött, és a hóember kicsit szomorkásabb volt a szokásosnál. „Ma különleges nap van” – mondta halkan, miközben köré gyűltek a gyerekek. „Lehet, hogy holnapra már nem leszek itt, mert ha meleg van, a hóember elolvad. De ne szomorkodjatok, hiszen annyi boldog percet éltünk át együtt!”
A gyerekek szomorúan bólogattak, de a hóember megölelte őket, és így szólt: „A táncot, a vidámságot, a barátságot nem viszi el a napsütés. Ha szeretettel gondoltok rám, mindig veletek táncolok a szívetekben.”
Másnap reggel már csak egy pocsolya, egy sál és a sárgarépa maradt a réten. A gyerekek először sírtak, de aztán eszükbe jutott a hóember szava. Elhatározták, hogy minden évben, amikor leesik az első hó, újraépítik, és táncolnak vele. A falu lakói pedig sosem felejtették el azt a téli táncot, amely mindenkit közelebb hozott egymáshoz.
Így történt, hogy a kis hóember, aki annyira szeretett táncolni, megmutatta: a szeretet, a barátság és a jókedv örök, akkor is, ha elolvad a hó. Ezért sose felejtsd el: ha kedves vagy másokhoz, és szívből játszol, a boldogság mindig veled marad, minden évszakban.
Így volt, igaz volt, mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
