Egy színes, sűrű erdő közepén élt egy különleges lény: Tündérkék, az unikornis. Szarva csillogott, sörénye kékeslila hullámokban omlott a nyakába. Sokan úgy gondolták, hogy az unikornisok mindig boldogok, de Tündérkék szívében egy kis üresség lapult. Minden reggel felkelt a harmatos fű közül, és körbenézett – de sehol sem látott más unikornist vagy játszótársat.
Egyszer, mikor a nap sugarai átszűrődtek a fák lombján, Tündérkék sóhajtott egy nagyot. „Bárcsak volna egy barátom, akivel megoszthatnám a mesés kalandokat!” – gondolta hangosan.
A madarak meghallották keserű sóhaját, és egy kis kék cinege, Csipegő, le is szállt mellé a mohás fatörzsre. „Miért vagy ilyen szomorú, Tündérkék?” – kérdezte kedvesen. „Nincsenek barátaim,” felelte halkan az unikornis. „Olyan jó lenne játszani valakivel!”
„Menj el a nagy, öreg tölgyhöz, ott sok állat gyűlik össze délutánonként!” – tanácsolta Csipegő. „Talán ott barátokra lelhetsz!”
Tündérkék szíve reménnyel telt meg, és útnak indult a tölgy felé. Útközben megállt egy pataknál, ahol vidám békák ugrándoztak. „Játszhatok veletek?” – kérdezte. A békák meglepődtek a nagy, ragyogó unikornison, de egyikük, Frici, így szólt: „Mi inkább ugrálunk, de te túl nagy vagy ehhez! Talán próbálj szerencsét máshol!”
Tündérkék szomorúan továbbsétált, de nem adta fel. Az erdő mélyén egy nyuszi család játszott a napos tisztáson. „Játszhatok veletek fogócskát?” – kérdezte újra. A kisnyuszik először megijedtek a hosszú, színes szarvtól, de az anyjuk, Panka, bátorította őket: „Az új barát mindig izgalmas! Próbáljuk ki!”
Együtt szaladtak a fák között, a nyuszik nevetve, Tündérkék pedig boldogan. De egy idő után a nyuszik elfáradtak, és visszamentek a kuckójukba. Tündérkék egyedül maradt, és most már tényleg nagyon szomorú lett.
Ahogy a nap kezdett lenyugodni, hirtelen halk sírás ütötte meg a fülét. Közelebb lépett, és meglátta a bokor alatt Mezit, a kis sünit, aki összegömbölyödve pityergett. „Mi a baj, Mezi?” – kérdezte Tündérkék óvatosan.
„Az összes barátom elbújt, mert azt hiszik, túl szúrós vagyok,” felelte a süni szomorúan. „Engem is bánt, ha egyedül kell lennem.” Tündérkék megértően bólintott. „Nekem sincsenek barátaim. Lehetnénk mi barátok?” – kérdezte.
Mezi felnézett, és először bátortalanul, majd egyre bátrabban mosolygott. „Nagyon szeretném!” – mondta. „Vigyázok, hogy ne szúrjalak meg!”
Ketten továbbindultak a varázslatos erdő mélyén, és útközben találkoztak a régi tölgy alatt egy apró őzikével, Borókával, aki szomorúan álldogált. „Mi a baj?” – kérdezte Tündérkék. Boróka elmondta, hogy fél a sötétben egyedül. „Gyere velünk, mi hárman már nem félünk semmitől!” – mondta Mezi lelkesen.
Így lettek mindhárman elválaszthatatlan barátok. Együtt fedezték fel az erdő kincseit, játszottak, meséket mondtak egymásnak. Egyszer még Fricit, a békát is megmentették, mikor beszorult egy farönkbe. Frici azóta szívesen játszott velük, és a nyuszik is időnként csatlakoztak a fogócskához.
Egy este, amikor a csillagok fényesen ragyogtak az égen, Tündérkék a barátaival ült a réten. „Egyedül nagyon magányos voltam,” kezdte el mesélni, „de amikor segítettem Mezinek, és barátokra leltem, úgy éreztem, már semmin sem kell aggódnom. Hiszen ha szeretettel fordulunk egymáshoz, mindig ránk talál a boldogság.”
Boróka hozzátette: „Mindenkinek vannak félelmei vagy furcsaságai, de együtt minden könnyebb.” Mezi pedig boldogan szólt: „És a jó barátok mindig segítenek egymásnak!”
Az erdőben újra elterjedt a hír: az unikornis barátokat keresett, és végül talált is. A barátság összekötötte a legkülönbözőbb lényeket, az erdő pedig még szebb és boldogabb lett, mint valaha.
Így volt, úgy volt, igaz volt, vagy talán sosem történt meg – de ez egy ilyen mese! A szeretet, a bátorság és a barátság mindannyiunkat boldoggá tehet.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
