A mosolygó tündér történetének kezdetei
Volt egyszer, messze egy erdőn túl, egy varázslatos völgyben egy aprócska tündérfalucska. Itt élt egy tündérlány, akit mindenki csak úgy hívott: Mosolyka. Senki sem emlékezett arra, hogy valaha is látták volna szomorúnak, hiszen Mosolyka mindig mosolygott. Az arca sugárzott, mint egy napsugár a tavaszi hajnalon, és ahol csak megjelent, ott a madarak is vidámabb énekbe kezdtek.
A többi tündér csodálattal nézte Mosolykát, mert a mosolya olyan melegséget árasztott, hogy tőle a legszürkébb nap is fényesebbé vált. Egyik reggel, ahogy Mosolyka a harmatcseppeken ugrált, megkérdezte tőle a legjobb barátnője, Pille: „Mosolyka, te sosem vagy szomorú? Mindig csupa vidámság vagy!”
Mosolyka csak nevetett, és így válaszolt: „A mosoly olyan, mint a varázspor. Ha mosolygok, jobb kedvre derülök, és a körülöttem lévők is. Megpróbálom minden nap megtölteni a szívem napfénnyel.”
Barátság és bátorság a tündérek világában
A tündérfalucska minden lakója szerette Mosolykát, de egy nap baj történt. Az erdő szélén lakó vén varangy, Brumm, elveszítette a kedvenc kalapját, és emiatt nagyon dühös lett. Fenyegetőzni kezdett, hogy elátkozza a falut, ha valaki nem találja meg neki a kalapját.
A tündérek összegyűltek a falu közepén, és tanácstalanul suttogtak. Senkinek sem volt bátorsága odamenni Brummhoz, mert féltek a haragjától. De Mosolyka nem rettegett. Így szólt a többiekhez: „A szeretet és a barátság minden gonoszságot legyőz. Megpróbálok segíteni Brummnak!”
Pille aggódva nézett rá: „Vigyázz magadra, Mosolyka, Brumm nagyon mérges most!”
Mosolyka bólintott: „Nem baj, Pille. Egy kedves szó és egy mosoly sokszor csodákra képes.”
Miért mosolygott mindig a tündér?
Mosolyka elindult az erdő legsűrűbb része felé, ahol Brumm lakott. Útközben találkozott egy szomorú mókussal, akinek elveszett a mogyorója. Mosolyka odament hozzá, és azt mondta: „Ne búsulj, segítek megtalálni!” Hamarosan rá is bukkant a mogyoróra egy fa odvában. A mókus hálásan bújt hozzá, és ő is elmosolyodott.
„Miért segítesz mindenkinek, Mosolyka?” kérdezte a mókus.
„Mert így jó élni,” válaszolta a tündér. „Ha valaki örül, én is örülök. A mosoly olyan, mint a napfény, mindenkinek jut belőle egy kicsi.”
Egy különleges nap, amikor minden megváltozott
Amikor Mosolyka végre odaért Brummhoz, a varangy valóban nagyon mérgesen toporgott. „Hol van a kalapom?!” mordult rá a tündérre. „Elvesztettem, és nélküle nem érzem magam igazi varangynak!”
Mosolyka csendben, mosolyogva lépett közelebb. „Ne haragudj, Brumm! Ha elmondod, merre jártál utoljára, együtt megkereshetjük. Nem vagy egyedül, segítek neked.”
Brumm meglepődött. Szinte el is felejtette, mikor szóltak hozzá utoljára ilyen kedvesen. Egy pillanatig csönd volt, majd így felelt: „Hát… a nagy tölgyfa alatt pihentem meg utoljára.”
Mosolyka együtt elindult Brummal a tölgyfa felé. Ahogy odaértek, Mosolyka megpillantott egy piros szélű, zöld kalapot egy kis bokor alatt. Felvette, leporolta, és mosolyogva Brumm felé nyújtotta.
„Itt a kalapod! Ugye, most már nem vagy mérges?”
Brumm rámosolygott Mosolykára, és a tündér szívét melegség járta át. „Köszönöm. Nem is tudtam, hogy a mosoly ilyen sokat jelent.”
A tündér mosolyának ereje az emberek életében
Attól a naptól kezdve Brumm már nem volt mogorva, sőt, néha még ő is mosolygott az erdő lakóira. Mosolyka jókedve elterjedt az egész faluban, sőt, a szél szárnyán még eljutott az emberek világába is. Az emberek olykor úgy érezték, mintha a semmiből derűsebbek lennének, és nem is sejtették, hogy mindez egy mosolygó tündér jóvoltából történt.
Mosolyka megtanította a tündéreknek, az állatoknak, és az embereknek is, hogy egy mosoly több annál, mint gondolnánk. Szeretettel, barátsággal, bátorsággal a legnehezebb helyzeteket is át lehet vészelni.
Így volt, igaz volt, tündérmese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
