Messze-messze, túl a kék hegyeken és a csillogó tavakon, volt egyszer egy hely, amit mindenki csak Tündérországnak hívott. Ez a birodalom nem volt nagyobb egy virágsziromnál, mégis csodákkal telt meg. A fák lombja aranyszínben ragyogott, a patakokban ezüsthalacskák úsztak, a levegőt pedig édes virágillat lengte körül. Minden reggel a napfény apró szivárványokat rajzolt a harmatcseppekre, és a tündérek vígan táncoltak a réteken.
Tündérországban rengetegféle lény élt: csillámló szárnyú tündérek, virágtündérek, kis manók, beszélgető lepkék és ugrándozó mókusok. De a legkülönlegesebb mind közül a hercegnő volt, akit mindenki csak Liliának hívott. Lilia nem csak ragyogó koronát viselt, hanem szíve is ragyogott a szeretettől.
Amikor Lilia még kicsi volt, nem gondolta volna, hogy valaha ő lesz a tündérek vezetője. Egy napon azonban, amikor a Tündérkirálynő, az ő édesanyja megbetegedett, a tündérnépnek vezetőre volt szüksége. Lilia segített mindenkin, vigaszt nyújtott a szomorúaknak, mosolyt csalt a kicsik arcára, és minden pillanatban ott volt, ahol baj történt.
Egy reggel a bölcs Bagoly, aki mindent látott és hallott, így szólt Liliához: „Kedves Hercegnő, szívedben több a szeretet, mint mindenkinél. Aki segít másokon, az igazi vezetővé válik.” Lilia elpirult, és szerényen azt mondta: „Én csak azt teszem, amit a szívem diktál.”
A tündértanács így hát őt választotta meg vezetőjüknek. Lilia hercegnő nagyon boldog volt, de tudta, nagy felelősség vár rá.
Lilia nemcsak jóságos volt, hanem különleges képességekkel is bírt. Ha egy virág elhervadt, csak rámosolygott, és az újra kinyílt. Ha valaki szomorú volt, Lilia puszta érintése vidámságot hozott. De volt egy titka is: minden este, amikor leszállt a holdfény, Lilia beszélgetett a csillagokkal. „Csillagok, csillagok, mondjátok meg, hogy segíthetek még jobban a népemnek?” kérdezte halkan, és a csillagok válasza mindig ugyanaz volt: „Szeress, Lilia, és adj, amennyit csak bírsz!”
A tündérország lakói minden nap boldogan éltek. A virágtündérek gondosan locsolgatták a növényeket, a manók fonalat fontak a pókhálókból, a lepkék pedig színes üzeneteket vittek mindenhová. Közösen építettek, játszottak és segítették egymást. Senki sem maradt magára, mert Lilia megtanította mindenkinek, hogy a barátság és a szeretet a legnagyobb varázslat.
Egy nap aztán nagy próba elé állt Lilia. Egy szomorú, sötét felhő ereszkedett a tündérmező fölé. A Nap elbújt, a virágok lehajtották a fejüket, és mindenki szomorú lett. A manók suttogni kezdtek: „Talán elvesztettük a boldogságot!”
Lilia elhatározta, hogy segít. Odament a felhőhöz, és így szólt: „Kedves Felhő, miért vagy ilyen szomorú? Miért takarod el a Napot?” A felhő válaszolt: „Nagyon magányos vagyok, nincs barátom, ezért mindenhová bánatot viszek.”
Lilia megsimogatta a felhőt, és azt mondta: „Lehetek a barátod! Tündérországban senki sem lehet egyedül.” Mosolygott, és a tündérek is mind köré gyűltek. Karjukat kitárva énekeltek a felhőnek, aki ettől boldog lett, felszállt az égre, és újra ragyogott a nap.
„Most már sosem leszel egyedül” – mondta Lilia, és a felhő apró esőcseppeket hintett, amikből szivárvány nőtt a mező fölé.
Tündérország népe ujjongva ünnepelt. A tündérek, manók és minden kis lény érezte, hogy ha összefognak, szeretettel és kedvességgel minden nehézség megoldható.
Így élt tovább Lilia hercegnő, napról napra segítve és boldoggá téve a világot maga körül.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán nem is volt, de ilyen szép mese volt! És amit tanultunk belőle: a szeretet, segítés és jóság mindig visszatér hozzánk, ha tiszta szívből adjuk másoknak.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
