Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges szivárvány, akit Csupaszínnek hívtak. Nem volt ő olyan, mint a többi szivárvány az égen, mert Csupaszín mindig kíváncsi volt, és szeretett volna többet látni a világból, mint amit egy-egy eső után az égen kifeszülve látni lehetett. Egy napon, amikor a Nap sugara végigsimított a friss esőcseppeken, Csupaszín halkan megszólalt.
“Ó, milyen gyönyörű ez a világ! Vajon mi lehet odalent, a földön? Vajon kik élnek ott, és miért örülnek annyira, amikor meglátnak engem?” – kérdezte a mellette úszó felhőcskét.
A felhő elmosolyodott, és így felelt: “Lent a Földön sok kisgyermek és felnőtt csodál téged, Csupaszín! Mindenki örül, amikor megjelensz az égen, mert te reményt és örömöt hozol nekik.”
Csupaszín ettől csak még kíváncsibb lett, és elhatározta, hogy egy napon leereszkedik a Föld közelébe, hogy megismerje az ottani világot. Így hát, amikor a szél egy kicsit erősebben fújt, Csupaszín óvatosan lejjebb csúszott az égen.
Ahogy közelebb került a földhöz, csodálatos kalandokban volt része. Egy réten landolt, ahol a virágok mind felé fordultak, hogy megcsodálják színeit. Egy piros pipacs így szólt hozzá: “Milyen szép vagy, Csupaszín! Mióta rád néztem, úgy érzem, mintha egy kicsit én is szivárványszínű lennék.”
Csupaszín boldogan nevetett, és továbbindult. A patak partján egy kis vakond találta meg, aki még sosem látott szivárványt. “Tényleg te vagy a szivárvány? Mesélnél nekem az égről?” – kérdezte félénken.
Csupaszín mesélt neki a felhőkről, a napfényről, és arról, milyen érzés ott fent táncolni a széllel. A vakond nagyon örült, és a végén azt mondta: “Most már tudom, hogy milyen csodálatos a világ ott fenn is!”
Csupaszín nem csak a földön, hanem az égen is új barátokra tett szert. Egy kicsi, fehér galamb kísérte egy darabon az útján az ég és a föld között. “Miért vagy ilyen szomorú, Csupaszín?” – kérdezte egyszer a galamb.
“Néha úgy érzem, hogy szétszakadok. Olyan sokan szeretnének egy darabot belőlem: a virágok, a patak, a gyerekek… És ha mindenki elvinne egy színemet, mi maradna belőlem?” – sóhajtott Csupaszín.
A galamb barátságosan ránézett. “Az, hogy adsz magadból, nem jelent veszteséget. A szeretet is ilyen: minél többet adsz, annál több lesz belőle. Így lesz a világ színesebb és boldogabb.”
Csupaszín ettől megnyugodott. Rájött, hogy a saját szépsége abból fakad, hogy színeit megosztja másokkal, és a világ is tőle lesz boldogabb. Úgy döntött, hazatér az égbe, de most már másképp: minden alkalommal, amikor csak megjelenik, egy kicsit magában hagyja azokat a színeket, melyeket a földön tanult.
Visszatérve az égbe, a többi szivárvány és a felhők boldogan üdvözölték. “Hol voltál ilyen sokáig, Csupaszín?” – kérdezték.
“Bejártam a világot, barátokra leltem, és megtanultam, hogy attól lesz valaki igazán szép, ha örömet szerez másoknak. Most már tudom, hogy otthon nem csak az égben lehet, hanem azok szívében is, akiket boldoggá teszek” – felelte Csupaszín.
Azóta, ha valaki a szivárványt látja az égen, tudhatja, hogy az nem csak egy színes csoda, hanem egy barát, aki a szeretetet hozza el újra és újra.
És így volt, igaz is volt, mesében volt. Talán igaz se volt, de jó volt elhinni, hogy a szeretet és a jóság színesebbé teszi a világot. A szivárvány meséje megtanít minket arra, hogy akárhova is sodorjon az élet, a valódi otthon ott van, ahol szeretünk és szeretve vagyunk.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
