A maci, aki sosem találta a cipőjét

Egy különleges maci mindennapjai az erdőben

Volt egyszer egy kicsi barna maci, akit Borcsának hívtak. Borcsa nem volt egészen olyan, mint a többi maci az erdőben, mert neki volt egy piros, pöttyös cipője. Ez a cipő volt az ő legnagyobb kincse. Amikor csak tudta, mindenhová felhúzta: gombászni, bogyót szedni, nagy kavicsokat ugrani a patak partján vagy virágot gyűjteni a réten.

Egy reggel azonban, amikor felébredt a puha mohás ágyában, és nyújtózott egy nagyot, valami furcsát érzett. A cipője sehol sem volt. Borcsa szeme elkerekedett, orrocskája remegett az ijedtségtől. „Hova tűnhetett a cipőm?” – morfondírozott magában. Megnézte az ágya alatt, az ágy tetején, de csak a régi gesztenyebabák voltak ott, akikkel esténként beszélgetni szokott.

Az elveszett cipő rejtélye: hogyan kezdődött?

Borcsa nagyon szomorú lett. A cipő nélkül úgy érezte magát, mintha elvesztett volna egy barátot. „Biztosan elvitte egy rosszcsont mókus!” – gondolta hirtelen, mert a mókusok híresek voltak arról, hogy mindent összegyűjtenek, ami színes és fényes. De aztán eszébe jutott, hogy a cipője nem fényes, csak pöttyös.

Ahogy kilépett a házából, elhatározta, hogy megkeresi a cipőjét, akárhova is bújt el. Egy kis levelet hagyott az ajtaján: „Elmentem cipőt keresni. Szeretettel, Borcsa.” Hátizsákot vett, beletette a kedvenc almáját, és nekivágott az erdőnek.

Barátok segítsége a keresés során

Az első, akivel találkozott, a vidám Nyuszó volt, aki éppen régi, rágott répákat gyűjtött a bokrok alól. „Szia, Borcsa! Miért vagy ilyen szomorú?” – kérdezte. Borcsa elmesélte, hogy elvesztette a cipőjét, és nagyon hiányzik neki. Nyuszó azonnal felajánlotta, hogy segít a keresésben.

Együtt mentek a patakhoz, ahol Kacsa Béla úszkált. „Néztétek a víz alatt?” – kérdezte Béla, miközben egy nagyot csobbant a vízbe. „Lehet, hogy beleesett a patakba!” Borcsa és Nyuszó lehajoltak a víz fölé, de csak kavicsokat meg néhány sodródó levelet láttak. A cipőnek azonban nyoma sem volt.

Meglepő helyeken bukkan elő a cipő nyoma

A keresés során csatlakozott hozzájuk Cini Egér is, aki a régi avarban kutatott egy darabka sajt után. „Lehet, hogy a bagolyhoz került, ő mindent összegyűjt a fészkébe!” – mondta Cini. Felmásztak hát a nagy öreg tölgyfához, ahol Bagoly Misi lakott. „Szervusztok, ti kis csintalanok!” – köszöntötte őket a bölcs bagoly. „Nem láttam cipőt, de hallottam valami kopogást a rókalyuk felől éjjel.”

Borcsaék a rókalyukhoz siettek, ahol Róka Rudi egy nagy halom falevél alatt szundikált. „Ne haragudjatok, nem láttam semmilyen cipőt!” – mondta Rudi álmosan, és fordult is vissza aludni. Már-már fel akarták adni a keresést, amikor Nyuszó hirtelen nevetni kezdett. „Nézzétek csak, itt a cipő nyoma a sárban!” – mutatott Nyuszó egy kis pöttyös mintára, ami egészen a gesztenyefákig vezetett.

Követni kezdték a nyomokat, amik egész az erdei tisztásig vezettek, ahol a madárkák szoktak táncolni reggelente. Ott, egy nagy színes virág alatt, végre megtalálták Borcsa cipőjét! Egy kis rigó épp bele akarta vinni a fészkébe, hogy a tojásait melegen tartsa vele.

Mit tanult a maci a nagy cipőkeresésből?

Borcsa boldogan mosolygott, ahogy visszakapta a cipőjét. Megköszönte a rigónak, hogy vigyázott rá, és azt is megígérte, hogy cserébe készít majd neki egy puha, meleg fészekbélést a szederbokor vattájából. A barátok örültek, hogy segíthettek, és együtt nevettek a végén.

Borcsa ekkor megértette, hogy bár a cipője fontos, a barátai sokkal értékesebbek. Megtanulta, hogy nem szabad haragudni, hanem inkább segíteni kell egymásnak, még akkor is, ha valami elveszik. És hogy a szeretet, a türelem és az összefogás mindennél erősebb.

Így volt, igaz is volt, talán nem is volt, de ilyen szép mese lett belőle!