A bocs, aki félt a vihartól

Ismerkedjünk meg: ki is az a bocs, aki fél a vihartól?
Egyszer volt, hol nem volt, egy sűrű, zöld erdő mélyén élt egy csodálatos, barna színű bocs, akit Borinak hívtak. Bori vidám, játékos kismackó volt, aki szeretett futkározni az erdei réten, virágokat szagolgatni, és minden nap újabb kalandokat keresett. Csakhogy volt egy dolog, amitől Bori mindig megijedt, és az nem volt más, mint a vihar.

Bori mindig elbújt, ha az ég sötétre váltott, és megdördült a mennydörgés. Ilyenkor összegömbölyödött az anyukája bundájánál, és reszketve várta, hogy elmúljon a zivatar. Bori nagyon szerette az erdőt, de a viharok hangja annyira ijesztő volt számára, hogy még a legfinomabb málnánál is jobban rettegett tőlük.

Az első vihar: hogyan reagál a bocs a félelemre?
Egy nyári nap délutánján, amikor Bori és barátai, a mókus Misi, a nyuszi Nelli és a madárka Csipi éppen bújócskát játszottak, hirtelen sötét felhők gyűltek össze az égen. Egy pillanat alatt eleredt az eső, és hatalmasat dörrent az ég. Bori azonnal megállt, a füleit a fejéhez szorította és összekuporodott egy bokor alatt.

„Jaj, mennydörgés! Jaj, villám!” kiáltotta Bori, miközben a teste reszketett a félelemtől. A többiek is megijedtek, de ők nem futottak el. Misi odaugrott Bori mellé.

„Ne félj, Bori! Itt vagyunk veled!” mondta bátorítóan a mókus.

Barátok támogatása: együtt könnyebb a nehézségeken
A vihar dühöngött, de Misi, Nelli és Csipi mind Bori mellé bújtak. A nyuszi óvatosan megsimogatta Bori mancsát.

„Tudod, Bori, mi is félünk néha, de együtt kevésbé ijesztő!” mondta Nelli. „Én is össze szoktam remegni, ha nagyon hangos a mennydörgés, de ha fogom Misi mancsát, máris bátrabb vagyok.”

Csipi, a kis madárka, ráült Bori vállára és trillázni kezdett egy vidám dalt, hogy elterelje a bocs figyelmét. Ahogy együtt ültek a bokor alatt, Bori érezte, hogy a szíve lassan megnyugszik. Már nem is volt annyira rémisztő a vihar, hiszen a barátai mellette voltak.

„Köszönöm, hogy itt vagytok,” mondta halkan Bori. „Így már kevésbé félek.”

A bocs bátorságot tanul: apró lépések a félelem ellen
A vihar elmúlt, az ég kitisztult, és a rét újra fényben úszott. Bori nagy levegőt vett, és elmosolyodott. „Talán, ha legközelebb jön a vihar, megpróbálok nem elfutni,” gondolta magában. Eldöntötte, hogy megpróbál bátorabb lenni, még ha picit tovább is fog tartani.

Másnap, amikor újra összegyűltek játszani, Misi egy ötlettel állt elő. „Játsszunk vihart! Én leszek a mennydörgés, Nelli a szél, Csipi pedig a villám!” Mindannyian vihogni kezdtek, ahogy eljátszották a vihar zajait. Bori kicsit még mindig félt, de már inkább nevetett, mint sírt. Egyre ügyesebb lett abban is, hogyan nyugtassa meg magát, és mindig eszébe jutott, hogy a barátai mellette vannak.

Este, amikor újabb vihar közeledett, Bori odabújt anyukájához, de most már nem zárta be a szemét. Figyelte, ahogy a villámok cikáznak, és hallgatta, ahogy anyukája mesél neki.

„Nézd csak, Bori,” mondta anyukája, „a vihar is csak el akar mesélni nekünk egy történetet. Néha hangos, néha fényes, de mindig eláll.”

Mit taníthat nekünk a bocs története a félelemről?
Bori története megtanít minket arra, hogy nem baj, ha félünk néha. A félelem természetes, még a legbátrabbak is érzik. De ha vannak barátaink, akik támogatnak minket, és ha megpróbáljuk leküzdeni a félelmünket, akkor egyre bátrabbak leszünk.

Bori bátorsága apránként nőtt, és megtanulta, hogy együtt minden könnyebb. Ez a történet arról szól, hogy a szeretet, a barátság és a megértés segítenek abban, hogy legyőzzük a félelmeinket, akármilyen nagyok is tűnnek.

Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Vagy talán nem is volt igaz, de ilyen szép mese volt!