A béka, aki a tó tükrében táncolt

A tó partján, nagy nádasok között, egy apró kis béka lakott. Minden nap boldogan ugrált a puha fűben, vagy a hűs iszapban üldögélt, és figyelte a víz fodrait. Ráadásul ő nem volt akármilyen béka, hanem különleges zöld színben ragyogott, mintha egy kicsit megérintette volna a tavaszi szivárvány. A tó lakói mind kedvelték őt, mert mindig kedvesen köszönt mindenkinek és sosem felejtett el mosolyogni.

Egyszer egy különösen meleg napon, amikor a Nap lassan lebukott a fák mögött, a béka az árnyékban üldögélt és álmodozott. „Milyen jó lenne, ha egyszer valami igazán csodálatos dolgot csinálhatnék” – gondolta magában. Épp akkor egy aranyszínű szitakötő suhant el mellette, és vidáman csilingelte: „Este lesz, a tó tükrében mindenki megláthatja magát. Próbáltad már, hogy mit tud a békaugrás a csillagfényben?” A béka elmosolyodott, és megfogadta magában, hogy ma este valami különlegeset tesz.

Ahogy leszállt az este, a tó vize sima és nyugodt lett, akár egy hatalmas tükör. A hold ezüstös fénye megcsillant a vízen, és kis béka úgy érezte, mintha egész tó arra várna, hogy valami történjen. Óvatosan odalépett a víz széléhez, és lenézett: a tükörben ott nézett vissza rá saját képe, de mintha egy bátorabb, vidámabb béka lenne az, aki a vízben mosolyog.

A kis béka vett egy mély levegőt, és elhatározta, hogy most nem csak ugrani fog. Táncolni kezdett. Először bizonytalanul mozgatta lábait, de ahogy a nád susogott és a tücskök ciripeltek, egyre bátrabb lett. Körbe-körbe forogva, aprókat ugrálva, szinte repült a víz szélének közelében. A holdfényben minden mozdulata visszatükröződött a tó sima felszínén, mintha két béka táncolna: az egyik a parton, a másik a víz tükrében.

A nádasban neszezés támadt. A tó lakói felfigyeltek a különös táncra. Egy kis vízipók kidugta fejét a levelek közül, és így szólt: „Nézzétek csak, a mi kis békánk táncol!” Egy öreg teknős is előbújt, s lassan bólogatott: „Bizony, ilyet még nem láttam, mióta csak itt élek.” A halak is közelebb úsztak, kíváncsian nézték a csodát, ahogy a béka egyre szebben és bátrabban mozgott.

A kis béka csak táncolt, észre sem vette, hogy mennyi nézője akadt. Amikor elfáradt, leült a víz szélére, és boldogan nézett körbe. „Nem is gondoltam, hogy ennyien figyelnek” – mondta halkan, és egy kicsit meg is szeppent. A nádasból a kis vízipók válaszolt: „Azért figyeltünk, mert olyan szép és kedves voltál, hogy ezt senki sem akarta kihagyni.”

A béka elmosolyodott, és ekkor értette meg, hogy attól lesz valami igazán különleges, ha szívből, örömmel csináljuk. A tó lakói este együtt ünnepeltek: a tücskök új dalba kezdtek, a szitakötők táncoltak a víz felett, és a béka még sokáig mosolygott, mert tudta, hogy szeretettel, bátorsággal és jókedvvel minden álmunk valóra válhat, és másoknak is örömet szerezhet.

Azóta, amikor a tó partján este csend lesz, a tó lakói arról mesélnek, hogy volt egy különleges kis béka, aki a tó tükrében táncolt. Aki látta, sosem felejti el azt a varázslatos éjszakát.

Így volt, úgy volt, talán igaz sem volt, de mindenki szeretettel őrzi szívében ezt a mesét. Ezért mindig emlékezz arra, hogy a szeretet, a bátorság és a kedvesség csodálatos dolgokra képes. Ez volt a béka meséje – egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt.