A bárány, aki sosem félt a vihartól

Egyszer, nem is olyan régen, egy hatalmas, puha, zöldellő mezőn, ahol a fű mindig friss és harmatos volt, megszületett egy aprócska bárányka. A neve Lili lett, s már első pillantásra is látszott rajta, hogy különleges. Bundája fényesebb volt, mint a harmatos reggeli pázsit, és a szemei úgy ragyogtak, mint a napsütés a tavaszi tó vizén.

Lili kedves és kíváncsi volt, mindenkivel barátságosan viselkedett. Az anyukája sokszor mesélt neki a mező rejtett zugairól, az erdő lakóiról, de mindig hozzátette: „Lili, a viharoktól mindig légy óvatos, mert azok ijesztőek, és jobb, ha ilyenkor a kunyhóban maradsz!” Ám Lili csak mosolygott, és halkan megsimogatta anyja bundáját.

Egy nap hatalmas sötét felhők jelentek meg az égen. A juhnyáj riadtan összesúgott, a legkisebbek szorosan az anyjukhoz bújtak. Hirtelen nagy villámlás és dörgés hallatszott, a szél meglebbentette a fák lombját. Mindenki menedéket keresett, kivéve Lilit, aki bátran nézett szembe az ég zúgásával.

A felnőtt juhok döbbenten kérdezték: „Lili, te nem félsz? A vihar félelmetes!” Lili elmosolyodott, és így válaszolt: „A viharok zajosak, de tudom, hogy hamar elvonulnak. Hallgassátok csak, milyen szépen énekel az eső a fűszálakon!” A többiek csodálkozva figyelték, ahogy Lili táncol a cseppek között, és annyira jól szórakozott, hogy néhány kicsi bárány is csatlakozott hozzá.

Amikor elállt az eső, a napfény újra kisütött, és szivárvány rajzolódott az égboltra. A juhnyáj köré gyűlt Lilihez. „Honnan van ez a nagy bátorságod?” kérdezte egy öreg juh. Lili elgondolkodott. „Mindig szerettem az ég zenéjét, és tudom, hogy nincs mitől félni, ha egymásra vigyázunk. Szeretettel és bizalommal a szívünkben minden viharon túl tudunk jutni.”

A többi állat is felfigyelt Lili bátorságára. A nyuszik és a rigók csodálták, sőt, még a félős sün is közelebb merészkedett egyszer, amikor nagy szél kerekedett. Lili örült a barátságnak, és mindig vigyázott a többiekre. Ha valaki aggódott a közelgő vihartól, Lili ott termett, és halkan azt mondta: „Fogd meg a patámat, és együtt kibírjuk!”

Egy viharos napon a juhnyáj messzebb legelészett a szokásosnál, és érezni lehetett, hogy valami nagy zúgás közelít. A juhok idegesen toporogtak, de Lili biztatóan szólt: „Ne féljetek, keressünk együtt egy nagy lombos fát, és bújjunk össze! Ha összetartunk, biztonságban leszünk.” A juhok követték Lilit, és ahogy a nagy öreg tölgy alatt összebújtak, érezték, hogy a félelem helyét a szeretet és bizalom veszi át.

A vihar elvonult, a felhők felszakadoztak, és mindenki boldogan lépett ki a napsütésbe. Aznap este a legidősebb juh is megjegyezte: „Lili, te nemcsak bátor vagy, hanem jószívű is. Megmutattad nekünk, hogy ha szeretjük egymást, semmi sem lehet túl ijesztő.”

Ettől a naptól kezdve Lili példája nyomán a juhnyáj tagjai segítették egymást, és soha többé nem féltek annyira a viharoktól. Tudták, hogy a barátság és a szeretet ereje minden félelmet legyőz. Lili pedig, báránybunda alatt dobogó hatalmas szívével, mindig ott volt, hogy felvidítsa a többieket, ha borúsra fordult volna az idő.

Így történt, így nem történt, ilyen szép mese volt! Talán igaz, talán csak mese, de Lili bátorsága, jósága és barátsága mindenkit megtanított arra, hogy szeretettel, egymásra figyelve sosem kell félni még a legnagyobb vihartól sem.