A tó tükre: Az éjszaka fényei és árnyai
Volt egyszer egy kicsi tó, mélyen egy csendes erdő szívében. A tó napközben csillogott, akár egy hatalmas ezüsttányér, este pedig elcsendesült, mintha álomba szenderült volna. Fák hajoltak a víz fölé, és a fák lombjai, meg a csillagok mind ott tükröződtek a sima vízfelületen.
Éjszakánként a tó tükrét néha megzavarta egy-egy szellő, de legtöbbször olyan nyugodt maradt, mintha az ég és a föld között ő tartaná a békét. A tó tükrében megpihent a Hold, s a part menti nádasban ilyenkor apró neszek hallatszottak. Egy bagoly huhogott, egy béka brekegett, és mindenki tudta: itt mindenki biztonságban van.
A libák érkezése: A nyugalom megszakadása
Egy szép tavaszi reggelen azonban történt valami különös. A tó mellett lakó állatok – a halak, a békák, sőt, még a nádirigó is – meglepetten néztek fel, amikor hirtelen nagy gágogás hallatszott a magasból.
– Ki lehet ez? – kérdezte kíváncsian a kis teknős, miközben kidugta fejét a vízből.
A válasz nem sokáig váratott magára. Egy csapat fehér tollú liba szállt le a tóra, és kelepelve, totyogva vették birtokba a vizet. Hangosak voltak, tele kíváncsisággal és életkedvvel, és a tó lakói csak csodálkoztak: eddig ilyen zaj itt sosem volt.
– Hé, nézzétek, milyen szép a víz! – kiáltotta az egyik liba.
– Nézzétek csak, ott vagyunk benne, mintha kétszer lennénk! – nevetett egy másik, miközben a víztükrön bámulta magát.
A tükörkép varázsa és a libák kíváncsisága
A libák nagyon megörültek saját tükörképüknek. Újra és újra a víz fölé hajoltak, néha egészen közel, szinte belezuhantak a csillogó tükörbe.
– Vajon kik lehetnek ezek a libák odalent? – csodálkozott Lili, a legfiatalabb liba.
– Talán ők is játszani akarnak velünk – tűnődött a nagyobbik, Gábor.
Egyszer csak Lili úgy hajolt a víz fölé, hogy egy hirtelen fuvallattól elvesztette az egyensúlyát, és hopp, máris a vízben termett. A többiek aggódva nézték, de Lili boldogan úszott egy kört, kacagva kiáltotta vissza:
– Nem kell félni, ez csodálatos! A víz jó barát!
A tó lakói először csak messziről figyelték a libákat, de lassan-lassan közelebb merészkedtek. A békák máris ugráltak egyet-egyet a kövek között, a halak kíváncsian bukkantak a felszínre.
– Itt mindenki játszhat – mondta Lili –, csak legyünk kedvesek egymáshoz!
Kis történetek a part menti nádas rejtekéből
Néhány nap múlva már mindenki együtt játszott: a libák, a halak, a békák, sőt, a kíváncsi teknős is. Egymás tükörképével viccelődtek, vízbe ugráltak, és néha a nádasban bújócskáztak.
Egy este, amikor a nap már lebukott a fák mögé, a libák a tóparton ülve nézték a víz tükrét. Csak a Hold és a csillagok ragyogtak. Halk hangon megszólalt Gábor:
– Tudjátok, az a jó ebben a tóban, hogy mindenki lehet benne önmaga. Ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha örülök, visszamosolyog rám.
A teknős bólogatott.
– A tó tükrében mindenki megláthatja a saját szívét. És ha elég sokan vagyunk, sok-sok szeretet és jóság tükröződik vissza.
A libák összebújtak, és halkan beszélgettek arról, hogy mennyire jó volt megismerni a tó lakóit. Rájöttek, hogy a hangoskodás nem baj, ha közben szívesen játszanak másokkal, és segítenek, ha valaki fél, vagy éppen magányos.
Mit taníthat nekünk a tó és a libák meséje?
Azóta a libák minden tavasszal visszajártak a tóhoz. Barátságban éltek a többiekkel, és mindig megosztották egymással örömüket, bánatukat. A tó tükrében mindenki együtt ragyogott, és a víz soha többé nem volt csak csendes vagy csak hangos – egyszerre lehetett mindkettő.
A tó meséje megtanította a libákat, a halakat, a békákat és mindenki mást arra, hogy jó dolog kíváncsinak lenni, bátran játszani, és együtt örülni. A szeretet és a jóság mindig visszatükröződik onnan, ahol sok jó barát lakik.
Így történt, igaz volt, mese volt! Vagy talán mégsem, de ilyen szép mese volt.
