Volt egyszer messze, messze, egy sűrű, zöld erdőben egy anyamedve, aki már régóta várt arra a napra, amikor kicsinye megszületik. Egy tavaszi hajnalon végre megérkezett az apró bocs, akit mindenki nagy-nagy örömmel fogadott. Az anyamedve melengette, óvta, s a bocs hamarosan megtette első bátortalan lépéseit az avarban.
A kisbocsnak puha, barna bundája volt, és két kíváncsi, csillogó szeme. Minden új dolog érdekelte: a madarak éneke, a rovarok surrogása, a fák susogása. Az anyukája mindig mellette volt, suttogva mesélt neki az erdő titkairól.
Ahogy múltak a napok, a bocs egyre bátrabb lett, és hamarosan találkozott az erdő többi lakójával is. Megbarátkozott egy izgő-mozgó mókussal, akit Marcinak hívtak. Ő mutatta meg neki a legfinomabb mogyorókat. Egyik nap odaugrott a bocs mellé, és nevetve mondta:
– Gyere, bocs, próbáld meg te is megmászni ezt a kis fát!
A bocs megpróbálta, és bár csúszott a mancsa, nevetve próbálkozott újra és újra.
A tisztáson lakott egy nyuszi is, aki gyakran elbújt a bokrok mögé, ha a bocs közelített. A bocs azonban mindig kedvesen szólította:
– Ne félj tőlem, nyuszi! Én csak barátkozni szeretnék.
A nyuszi lassan bízni kezdett benne, és együtt szaladtak versenyt a mezőn. Így lett a bocsnak sok-sok barátja az erdőben.
A kisbocs nemcsak kíváncsi volt, hanem valami egészen különleges is: soha, semmitől sem félt. Ha sötét lett, a bocs akkor is kiment az odúból, hogy nézze a csillagokat. Amikor vihar támadt, a bocs ugrándozott az esőben a tó partján, és figyelte, hogyan csapódnak be a villámok messze-messze.
Egyszer a mókus meg is kérdezte tőle:
– Te tényleg sosem félsz semmitől, bocs?
A bocs elmosolyodott.
– Nem, mert tudom, hogy minden rendben lesz, ha szeretettel vagyunk egymás iránt. Az ijesztő dolgok is elmúlnak egyszer.
Az erdő lakói csodálták a bocs bátorságát, de azt is szerették benne, hogy mindig segít, ha valaki bajba kerül. Egyik nap azonban valami szokatlan történt az erdőben.
Egy nagy, ordító szélvihar közeledett, és mindenkinek menedéket kellett keresnie. A nyuszi reszketett a bokor alatt, a mókus remegett egy fa odvában. A bocs nem futott el. Odament a nyuszihoz, és így szólt:
– Gyere, bújj be velem az odúba, ott biztonságban leszünk!
A nyuszi bízott a bocsban, és együtt mentek be a barlangba. A bocs még a mókust is hívta:
– Marci, gyere, ne maradj kint a viharban!
Így hát a kis csapat összebújt az odú mélyén. Odakint tombolt a szél, dörgött az ég, de bent, a bocs mellett mindenki megnyugodott.
– Köszönöm, hogy segítettél, bocs! – suttogta a nyuszi.
– Jó, hogy vagy nekünk – mondta Marci is.
A vihar elvonult, a nap újra kisütött. Az állatok ismét előjöttek, mindenki vidáman játszott tovább. Az erdő lakói megtanulták, hogy néha nem baj, ha félünk egy kicsit, de jó, ha van mellettünk egy bátor barát, aki segít átvészelni a nehéz időket.
A bocs sosem félt, mert tudta: a szeretet, a barátság és a jószívűség minden félelmet legyőz.
Hát így volt, így nem volt, volt egyszer egy bocs, aki sosem félt. És ha az erdőben jársz, talán még ma is ott játszik a barátaival, és vigyáz rájuk szeretettel.
Ez volt az én mesém, ebből láthatod, hogy a jóság és a bátorság mindig segít, és a legnagyobb erő a szeretet. Az igazi bátorság nem az, ha sosem félünk, hanem hogy segítünk egymásnak, amikor szükség van rá.
Így volt, igaz volt, mese volt!
