Egyszer réges-régen, egy sűrű, illatos erdő mélyén, ahol a levelek ezernyi zöld árnyalatban ragyogtak, megszületett egy különleges kis tündér. Őt Liliának hívták, s már az első pillanattól kezdve valami más volt benne, mint a többi tündérgyermekben. Amikor az első vihar végigsöpört az erdőn, a fák meghajoltak a szélben, a mókusok elbújtak a lombkoronák között, de Lilia csak nevetett, miközben a haja kócosra táncolt a viharos szélben.
Az idősebb tündérkék gyakran mesélték Liliának: – Viharban jobb bent maradni, hisz a villámok és az eső veszélyesek lehetnek!
De Lilia csillogó szemmel válaszolt: – A vihar csodálatos! Olyan, mintha az ég is játszana velünk!
Ahogy nőtt, Lilia egyre többször figyelte a vihart az ablakából. Sosem félt, még akkor sem, amikor az ég morajlott, és a mennydörgés hangja messze elhallatszott. Egyik este, mikor különösen nagy vihar közeledett, anyukája aggódva szólt hozzá:
– Kedvesem, gyere be, nehogy megijedj a vihartól!
De Lilia csak megölelte anyukáját, és így szólt: – Nem félek, anya. Szeretem a vihar hangját. Olyan, mintha a felhők mesélni akarnának nekem.
Az erdő lakói csodálták Liliát, mert amikor mindenki elbújt, ő kiállt a rétre, és a széllel játszott. Egy napon, amikor a fák között különösen sötét felhők gyülekeztek, Lilia kíváncsian sétált az erdő szélére. Hirtelen egy kis veréb pottyant le egy ágról, reszketve a félelemtől.
– Segíts nekem, kérlek! – csipogta a veréb. – Félek a vihartól, és eltévedtem.
Lilia óvatosan felemelte a madárkát, és kedvesen megsimogatta. – Nem kell félned – mondta mosolyogva –, a vihar elvonul, és utána újra kisüt a nap.
Így Lilia és a veréb együtt nézték, ahogy az esőcseppek dobolnak a leveleken, s Lilia hangjába belebújt a bátorság és a szeretet is. A veréb nemsokára megnyugodott, és úgy érezte, a vihar már nem is olyan ijesztő.
Lilia nemcsak a verebet bátorította, hanem egyre több erdei állatot is. Volt, aki az esőtől félt, volt, aki a villámlástól, de mindannyian megnyugodtak Lilia mellett. – Nézzétek, milyen szépet varázsol az eső! – mutatta nekik. – Ha figyeltek, hallhatjátok, ahogy a cseppek énekelnek.
Egyik nap, amikor a legnagyobb vihar tombolt, egy kis őzike sírva futott Liliához.
– Lilia, elveszett a testvérem a sűrű erdőben! Félek, hogy baja esik a villámok között!
– Ne aggódj – mondta Lilia, majd kézen fogta az őzikét. – Együtt megtaláljuk!
A tündér bátran haladt előre, az őzike pedig belé kapaszkodott. Az eső minden lépésüket kísérte, a villámok világították meg előttük az utat. Lilia hangja bátorítóan csendült:
– Minden sötétség után eljön a világosság, hidd el!
Nem sokkal később meg is találták az elveszett kis őzikét egy bokor alatt rejtőzve. Az őzike örömében Liliához ugrott, és együtt futottak vissza a fák közé, ahol már enyhült a vihar ereje.
Ahogy telt az idő, egyre több állat és tündér követte Lilia példáját. Már nem féltek annyira a vihartól. A mókusok kíváncsian lesték az ablakból, a rigók bátran fütyültek az esőben. A tündérszülők is észrevették a változást.
– Lilia megtanította nekünk, milyen szép és fontos a bátorság! – mondták egymásnak.
Lilia pedig boldogan nézett körül a barátai között. Tudta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy sose félünk, hanem hogy szeretettel és segítőkészséggel mindent legyőzhetünk – még a legnagyobb vihart is.
Így lett Liliából példakép a tündérek és az erdő népe számára. Sosem félt, de a legfontosabb, hogy mindig szeretett, segített és bátorított másokat.
Így volt, így lehetett, így volt igazán ez a mese, vagy talán nem is volt egészen igaz, de a szívekben mégis ott él tovább.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
