Egyszer, réges-régen, amikor még az erdők sűrűbbek, a mezők virágosabbak voltak, mint ma, élt egy apró falucskában egy kis-kanász, akit mindenki csak Palkónak hívott. Palkó még csak hét esztendős volt, de már a falu legfiatalabb kanásza lett, aki minden reggel vidáman hajtotta ki a kismalacokat a közeli rétre. Szerette az állatokat, és azok is szerették őt, hiszen Palkó mindig kedvesen szólt hozzájuk, s ha kellett, meg is simogatta őket.
Egyik hajnalban, amikor a nap épp csak kikandikált a hegyek mögül, Palkó a botját forgatva elindult a malackákkal. A levegő harmatos volt, a madarak csicseregtek, s Palkó fütyörészve bandukolt a tisztás felé. A malacok játszottak, röfögtek körülötte, s a legkisebb, Bori nevű, mindig a sarkában járt.
Amikor már messze voltak a falutól, egyszer csak a bokorból egy szempár villant rájuk. A bokor mögül előlépett egy nagy, szürke farkas. Morgott, a foga fehérlett a reggeli fényben. Palkó megállt, a malacok rémülten összebújtak mögötte.
A farkas szeme kíváncsian csillogott, de nem ugrott elő azonnal. Palkó kicsit megijedt, de nem futott el. Eszébe jutott édesanyja szava: „Palkókám, sose bánts senkit, még ha félsz is. Próbáld meg előbb a szeretetet!”
Palkó nagy levegőt vett, majd kiáltott: „Jó reggelt, farkas koma! Mi járatban vagy ezen a szép reggelen?”
A farkas meglepődött a bátor hangon, s egy lépést hátrált. „Éhes vagyok, kis-kanász. Régóta nem ettem, s a malacaid nagyon guszták.”
Palkó nem veszítette el a fejét. „Tudom, nehéz lehet éhesen. De tudod, ha bántod a malacokat, nagyon szomorú leszek, s a gazdájuk is.”
A farkas leült és sóhajtott. „De mit tegyek, ha korog a hasam?”
Palkó gondolkodott egy pillanatig, majd elővette a tarisznyájából a reggelijét, egy darab pogácsát. „Én megosztom veled a kenyeremet, ha cserébe békén hagyod a malackáimat.”
A farkas meglepetten nézett a fiúra. „Te tényleg adnál nekem enni, csak úgy?”
„Persze,” mondta Palkó. „Mert hiszem, hogy ha kedves vagyok veled, te is kedves leszel velem.”
A farkas óvatosan elfogadta a pogácsát, s mohón falatozni kezdett. „Köszönöm, kis-kanász, nagyon finom! Megígérem, nem bántom a malacokat. Sőt, figyelek majd rájuk, míg legelnek.”
A malacok lassan előbújtak Palkó háta mögül, s a farkas barátságosan biccentett feléjük. Innentől kezdve a farkas gyakran meglátogatta Palkót és a malacokat, de sosem ártott nekik. Sőt, egyszer, amikor egy róka akarta elcsenni Borit, a farkas elkergette a betolakodót.
A falu lakói először nagyon meglepődtek, amikor Palkó elmesélte, hogy barátkozott a farkassal. Volt, aki kétkedett, s volt, aki félt, de aztán mindenki látta, hogy a malacok sértetlenül térnek haza, sőt, néha a farkas is elkíséri őket a falu határáig.
Az emberek lassan rájöttek, hogy néha a szeretet és a jószívűség többet ér, mint a harag és a félelem. Palkót mindenki még jobban szerette, a farkas pedig új barátját talált a kis-kanászban és a faluban is. Mindenki tanult valamit ebből a különös barátságból: hogy érdemes bízni a jóban, és segíteni annak is, aki elsőre félelmetesnek tűnik.
A kis-kanász meséje ma is üzen nekünk: ha szeretetet és jóságot mutatunk, még a legijesztőbb dolgokból is valami jó születhet. Ne féljünk segíteni, és ne ítéljünk elsőre! Barátsággal, bátorsággal és kedvességgel sokkal szebb lesz a világ.
Így volt, igaz volt, mese volt! Lehet, hogy nem is igaz, de így volt, mese volt, talán igaz sem volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
