Volt egyszer egy kis szürke cica, akit úgy hívtak, hogy Manci. Manci nem olyan cica volt, mint a többi. Hatalmas, sárga szemei mindig kíváncsian csillogtak, de a bajsza gyakran megremegett, mert hát Manci különösen ügyetlen volt. A faluban mindenki csak „Az elesett cicának” hívta, mert bármibe kezdett, valahogy mindig sikerült hasra esnie, kibicsaklani a mancsát, vagy lefordulni valami polcról.
Manci azonban egyáltalán nem bánta, hogy más, mint a többiek. Sőt, igazán szeretett játszani, futkározni, s még ha néha a játék közepén puffanva a földre huppant is, csak nevetett, és újrakezdte. Volt benne valami csoda: sosem keseredett el, mindig vidáman nézett a világra.
Egy szép, tavaszi reggelen a kisfaluban Aladár, a postás, éppen a leveleket vitte ki, amikor meglátta Mancit a kerítés tetején. „Óvatosan, Manci! Le ne ess!” – kiáltotta vidáman. De Manci csak annyit mondott: „Figyelj csak!” Azzal megpróbált átsétálni a kerítésen, de egy szellő meglibbentette a farkát, és máris hupp! – a fűbe pottyant. Aladár odasietett hozzá: „Jól vagy, Manci?” A cica fészkelődött egy sort, majd elmosolyodott: „Jól vagyok! A fű puha, és a világ mindig izgalmas innen, lentről is!”
A falu gyerekei gyakran játszottak Mancival. Saci, a szomszéd kislány, egyszer kis kereplőt készített neki, mert remélte, hogy azzal majd jobban tud egyensúlyozni. „Próbáld ki, Manci! Ez segít majd!” – mondta lelkesen. Manci felvette a kereplőt, és tényleg, egy kicsit ügyesebb lett, de aztán egy nagy ugrásnál megint csak lebucskázott a domboldalon. A gyerekek nevetve szaladtak utána: „Nem baj, Manci, ez nagyon vicces volt!”
Manci minden nap új kihívásokkal nézett szembe. Volt, amikor a fára próbált mászni, de csak a második ágig jutott. Volt, hogy a tejescsupor mellett lavírozott, de mindig kiborított egy kicsit. De Manci sosem adta fel! „Majd holnap sikerül!” – mondogatta magának minden este lefekvés előtt. A mama cicája, Böbe néni, gyakran megsimogatta Mancit: „Nem baj, kicsikém, a legfontosabb, hogy próbálkozol.”
Egyik nap, amikor Manci éppen a kerti padon egyensúlyozott, megcsúszott, s a víztócsába pottyant. Azonnal odaszaladtak a barátai: a veréb, a kutyus, Saci és Aladár is. Mind segítettek neki kimászni, és megszárították egy puha törülközővel. „Köszönöm, barátaim!” – dorombolta Manci boldogan. „Mindig itt leszünk neked” – mondta Saci, és mindenki körülölelte a kis elesett cicát.
Ettől a naptól kezdve Mancit egyre többen szerették, mert kedves volt, kitartó és sosem csüggedt. Amikor más cicák ugrándoztak és ügyeskedtek, Manci mosolyogva nézte őket, és ha el is esett, mindig tudott nevetni saját magán. A faluban mindenki megértette: nem az számít, hányszor esünk el, hanem az, hogy mindig felálljunk, és hogy a barátaink mindig segítenek, ha baj van.
Manci megtanította a gyerekeket arra is, hogy ne nevessék ki azt, aki ügyetlen, hanem segítsék, bátorítsák. Hiszen mindenki lehet ügyetlen valamiben, de a szeretet és a barátság minden bajt legyőz. Azóta, ha valaki elesik a játszótéren, a gyerekek már nem kinevetik, hanem odaszaladnak, felsegítik, és bíztatják, ahogy Mancit is bíztatták.
Így történt, hogy a cica, aki mindig elesett, a falu legkedvesebb és legbátrabb cicája lett. Mindenki szerette őt, és tudta, hogy a legfontosabb dolog a világon a szeretet, a jóság és hogy mindig fel kell állni, bármilyen nehézség ér is minket.
Így volt, igaz volt, talán mese is volt – de azt biztosan tudjuk, hogy néha az elesett cicák mutatják meg nekünk, mit jelent igazán szeretni.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
