Egy távoli, sűrű erdő közepén, ahol a fák koronái egymásba kapaszkodtak, suttogva őrizték az évszázadok titkait, ott élt egy különleges boszorkány. A neve Lili volt, születése napján apró, bársonyos takaróba csavarták, s a bölcsőjét körülállták az erdő legöregebb boszorkányai. Mindannyian azt remélték, hogy Lili lesz a leghatalmasabb varázsló, mert a családja generációkon át híres volt különös bűbájairól.
Lili azonban egészen másként nőtt fel, mint a többi boszorkánygyerek. Amikor eljött az első varázslópróba ideje, a többiek könnyedén változtatták át a faleveleket pillangókká, vagy színes szappanbuborékokat repítettek az égbe. Lili viszont, hiába tett meg mindent, a falevelek ugyanúgy maradtak, s a buborékok sem akartak megszületni. A varázspálcája néma maradt kezében.
– Talán rosszul tartod – tanácsolta neki Ilka néni, a legidősebb boszorkány, miközben megsimogatta Lili fejét. Lili újra próbálkozott, hangosan kimondta a varázsigéket, de semmi sem történt.
Az évek múltak, és Lili mindig csak árnyékként követte a többieket. A boszorkányiskolában gyakran csúfolták, mert a seprűje sem repült, és a bájitalaiból is csak limonádé lett, nem varázsital. Nap mint nap egyre szomorúbb lett, s úgy érezte, sosem lesz igazi boszorkány.
– Te nem is vagy igazi boszorkány! – kiabálta rá egyszer egy nála idősebb fiú, mire Lili sietve otthagyta a játszóteret, s az erdő csendes zugába menekült.
Ott, egy vén tölgyfa alatt Lili gyakran üldögélt magában. Egyszer azonban különös neszezést hallott maga mögött. Egy kis sün gurult ki a bokorból, orrocskáján egy falevéllel. Lili óvatosan odanyúlt, és megsimogatta a kis állatot. A sün boldogan kunkorodott a tenyerébe.
– Hát te mit keresel itt, picurkám? – kérdezte tőle Lili mosolyogva.
A sün nem válaszolt, de úgy tűnt, mintha értené, amit a lány mond. Lili ettől kezdve minden nap meglátogatta új barátját. Egyre több állat csatlakozott hozzájuk: egy csíkos mókus, két ugrándozó nyúl, sőt még egy kicsi, félénk őzike is.
Egy esős délután, amikor az egész erdő sötétbe burkolózott, Lili meghallotta, hogy valahol egy madár sír. Elindult a hang irányába, és egy sérült fiókát talált a földön. Lili azonnal felvette, és gondosan bekötözte a szárnyát. Suttogva vigasztalta, s a madárka lassan megnyugodott.
Az állatok mind hálásak voltak Lilinek. Egyik nap, amikor Lili újra a tölgyfánál üldögélt, az őzike közelebb lépett hozzá, és megszólalt:
– Köszönjük, hogy segítesz nekünk! – mondta félénken. Lili meghökkent, hiszen még sosem hallott beszélni állatokat.
– Én csak szerettem volna, ha nem vagytok egyedül – válaszolta, s az arca kipirult az örömtől.
Ekkor hirtelen különös melegség öntötte el a szívét. Mintha az egész erdő átölelné és megnyugtatná. A fák levelei halkan zizegtek, a szél lágyan simogatta az arcát. Lili rájött, hogy mégiscsak tud varázsolni. Nem úgy, ahogyan azt a többiek elvárták volna, hanem a szeretetével és kedvességével.
Egyik este, mikor a többi boszorkány hazafelé repült seprűjén, megpillantották, hogy az erdőben száz meg száz apró fény gyullad ki Lili körül. A gyerekek ámulva nézték, ahogy az állatok mind köré gyűlnek, s ott ül velük a legboldogabb mosollyal az arcán.
– Nézzétek csak! – suttogta Ilka néni. – Lili megtalálta a saját varázserejét!
Attól a naptól kezdve mindenki szerette Lilit, és már senki sem mondta rá, hogy nem igazi boszorkány. Ő lett az erdő legjobb barátja, és még az iskolában is mindenki szívesen kérte a segítségét, ha bajba került.
Mert az igazi varázslat néha nem a pálcában vagy a seprűben rejtőzik, hanem a szeretetben, a törődésben és abban, hogy mindig segítünk egymásnak.
Így volt, igaz volt, mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
